Elfogott a kőkemény nosztalgia a Zelfhaat hallgatása során. Ismerős névként tekintettem rá, de nem tudtam elhelyezni őket a térképen. Kis utánakeresés után viszont összeállt a kép és nem véletlenül csengett ismerősen a füleimnek ez a név. Két 2007-es demojuk nagyon sokszor elkísért a középiskolába vezető utamon. Volt egy jó másfél-két év, amikor tízből kilencszer csak depresszív black metal szólt nálam, legyek bárhol, legyen akármilyen idő…az én fülemben kísérteties kiáltások és vékonyan zizegő szomorú gitárok szóltak. A hagyományos értelemben vett fekete fém is kapott egy mellékszerepet, plusz egy kis death metal, punk és grind, de nagyrészt ez volt a kenyerem. Én is megkajáltam a Silencer sztoriját, a Shining, Trist, Lifelover triója volt a világ legjobb bermuda háromszöge. Mindennaposak volt a Abyssic Hate, Leviathan, Striborg, Hypothermia, Xasthur, Lyrinx, Thy Light, Nocturnal Departure maratonok, amikre jól esett málnaszörpöt készíteni. Ezek az idők elmúltak, de mint minden kattanásomnak, ennek sem vettem teljesen búcsút. Azonban közel sem követem olyan árgus szemekkel a stílust, mint annak idején, ez leginkább az egyre hanyatló színvonalnak volt köszönhető. Ezért is volt meglepetés a Zelfhaat albuma. A már említett két demo után se híre, se hamva nem volt nekik, és mint utólag kiderült számomra 2012-ben fel is oszlott ez az entitás. Két éve azonban újra testet öltött a mániákus depresszió és ezúttal már hivatalosan is album formát kapott a Smarten van een ontwijde ziel.
Mortifer lesz a mi társunk a szomorúság lélekbomlasztó országútján, ez az ő szóló projektje lett, de annak idején is leginkább az ő agyszüleményének számított a Zelfhaat. Az én olvasatomban ez a harmadik albuma ennek a projektnek, ugyanis hiába van a demo név ráaggatva az előző kettő kiadványra, azok is egy óra környéki játékidővel rendelkeznek csakúgy mint a Smarten van een ontwijde ziel. Jellemző a depresszív black metalra az, hogy általában magányos farkasok terepe. Talán csak a nyers black metal tudja ilyen téren felvenni vele a versenyt, de errefelé tényleg ritka az, ha egy konkrét bandáról beszélhetünk. Kivétel mindig akad, de ha már csak a témavilágot nézzük ez nagyon is testhezálló mentalitásról vall. A magányosság, halál, depresszió, öngyilkosság témavilága ilyen élethelyzetet követel meg. Nincsenek barátok, de még csak kollégák se, csak a mérhetetlen melankólia és az önmegsemmisítés marcangoló gondolatai határozzák meg a mindennapjainkat. A Delerium woedt door wonden első jajveszékelései vissza is visznek abba az időszakba, amikor ezek fájdalmasan valós gondolatok voltak, a magány pedig a mai napig hű társ. A vokál az elsődleges dolog, ami még a tradicionális black metal rajongókat is elriasztja és nem is alaptalanul A Zelfhaat tipikusan a dsbm zsánerére jellemző jajveszékeléssel megspékelt kiáltást alkalmazz vokál ügyileg. Mindez magasabb hangon előadva, érfelvágósan fájdalmas előadásmódban tálalva. Természetesen ezeknél a lemezeknél is előfordul a hagyományos károgás, de itt és most a különlegesebb és megosztóbb változat fültanúi lehetünk.
Maga a zene is a stílus jellemzőit viseli. Kicsit szellősebb dalstruktúrákban előadott mániákusan depresszív riffek váltakoznak az elcsendesülős részekkel, katarzisban végződő fináléval. Noha ez nem mindig ilyen hamar kiszámítható dolog, de a Zelfhaat előszeretettel játszik ezekkel a jellemzőkkel. A shoegaze és az abból születő blackgaze előfutárának tekinthető lebegős, légies részek ugyanúgy részei a lemeznek, mint a középtempóban menetelő vékony hangzású témák. A Zelfhaat követi a nagykönyvben leírtakat, de megvan a sajátos íze, ami kiemeli a stílus mai képviselői közül. Az önmarcangoló dalok során megjelenik az atmoszféra és az előadásmód által nincs olyan érzetünk, hogy ez csak Mortifer önsajnáltatásba áthajló giccsparádéja, ami során mi érezzük kényelmetlenül magunkat. A hitelesség a legfontosabb akkor, ha depresszív black metalra vágyok. Érezni akarom a fájdalmát az alkotónak, azt akarom, hogy érdekeljen az ő bánata, nyomora és tárja fel a lemezfelvétel során mindazt a szorongást, ami benne élősködik. A Zelfhaat ebben a tekintetben jelesre vizsgázott, megérint mindaz, amit hallok és részese szeretnék lenni annak az ördögűzésnek, amit önmagán elvégez az alkotó. Mert más úgyse fogja helyette elvégezni ezt a munkát, nem is tudná. A szuicid gondolatok megjelennek és testet öltenek a dalokban, a megfelelő pillanatban eltalált katarzisérzet pedig mintegy tisztítótűzként halad át eldobható testünkön.
A Smarten van een ontwijde ziel inkább terápiás jellegű dsbm lemez, mintsem az amelyik konkrétan a mi halálunkat is akarná a magáéval együtt. Ez a két merőben különböző gondolatiság jól megfér egymás mellett ebben a stílusban, és az a legszebb az egészben, hogy csak egy hajszál választja el a két oldalt egymástól. Nüanszokról beszélünk, de a korai Shining vagy Xasthur világához képest ide került egy kis fény és optimizmus is, ami végigkíséri az egész lemezt. Tökéletes albumról itt sem beszélhetünk, ahhoz túlságosan is elnyújtott dalok sorakoznak a lemezen, amik nem mindig érdemlik ki azt a hosszúságot, amilyenre alkotójuk írta őket. Nem mindegyik téma és motívum tud úgy lebilincselni, amennyire annak kéne, ezáltal egy felesleges zsírral megküldött lemezt kapunk, ami néha túlságosan elvész az andalgásban. A tempóváltások azonban pont jókor szoktak jönni és mindig megmentik a szürke unalomtól a Zelfhaat debütálását. Mindezek ellenére ha szeretnénk, hogy meginduljanak a könny és vércsatornáink, akkor a Smarten van een ontwijde ziel akkordjai kiváló aláfestőzenéi lehetnek a csöpögő vérrel keveredő könnyeknek. Rengeteg középszerű és kifejezetten silány minőségű banda lepte el ezt a jobb sorsra érdemes zsánert, de a 2000-es évek minőségét egész jól hozza a Zelfhaat. Ha nem is fogja visszahozni ezt a tündöklést, de talán újra képes lesz irányt mutatni az újaknak. Szükség van egy erős depresszív black metal színtérre.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.