Történt a közelmúltban, a 90-es évek elején, hogy Andrea Picchi gitáros megálmodott magának egy zenekart, All Souls’ Day néven. Sokan megfordultak a háza táján, rendesen megrostálta a segítőit elképzelésének elérése érdekében, ami egyszerűnek tűnik, de nagyon sok hasonló próbálkozás belebukott már. Választott szerelme ugyanis az epikus doom metal volt, teljes összhangban a Candlemass örökséggel és az akkor aktuálisnak mondható Solitude Aeturnus jelennel. A szekér akkor indult be igazán, amikor megtalálták egymást Alberto Caria énekessel, aki akkoriban az Arthemis nevű lelkes, de középszerű power zenekarban tevékenykedett. Magában az All Souls’ Dayben is rengeteg underground arc felbukkant, akik számtalan, köddé vált doom projekttel egyetemben a süllyesztőben végezték. Andrea zenekarának azonban sikerült az, ami ennek az olasz hullámnak nem adatott meg, kiadni egy lemezt. Ez a kiadvány az Into The Mourning. Hivatalosan 2001-ben jelent meg, de nagyobb példányszámban és kissé kipolírozva csak 2005-ben kerülhetett a szélesebbnek nevezhető közönség elé. Ez a megjelenés azóta is a legbiztosabb információ az egész társaságról, akiknek az indulása, tagjainak időnkénti kiléte maga a talány, a zenekar úgy tűnt fel annak idején, mint a ködben úszó borító szereplői és azóta vissza is húzódtak családapának, üzletembernek, postásnak, vagy mit tudom én… Hogy miért érdemes velük foglalkozni az szintén egyértelmű, mivel jó munkát végeztek.
Az irányvonal tehát adott, Candlemass, de mielőtt egy kópiára gondolva legyintenénk, érdemes alaposan megfülelnünk az Into The Mourning dalait. Néhány hasonló zenei megoldáson és az operás énekhangon kívül ugyanis az ég világon semmi közük nincs egymáshoz, leszámítva a műfajt, amiben ezek az összetevők viszont alapkövetelmények. Az veronai zenekar dalaiban esszenciálisan kapjuk a szépséges gyászt, végtelenül egyszerűen, ugyanakkor őszintén a dallamokat, amik olyan okosan gördülnek egymáson, hogy egy-egy dalt részletekben hallgatni már kényelmetlen érzést szülne. Nagyszerű példa erre a nyitó A Breath From The Death, ahol az egymásra épülő dallamok azonnal a hónunk alá nyúlva emelnek fel minket a világ fölé, hogy szánakozva nézhessük hangyaként élő, küzdő, végül elkerülhetetlenül a föld martalékává váló embertársainkat. Örök nézelődők leszünk, akik nem szólhatnak bele, nem változtathatnak a sorson, ami éppoly kegyetlen időnként, mint amilyen kiszámíthatatlan. Alberto Caria nem Messiah, amit én kifejezetten üdvözöltem a lemezen, mivel a mester hangját bármennyire is tisztelem, időnkénti túljátszása, modorossága miatt nálam nem ő ül a csúcson ebben a stílusban. A túlzott távolságtartás helyett itt közvetlenebb, átlagosabb, de ugyanolyan minőségű énekhanggal találkozhatunk, korlátain belül pedig még változatosságról is beszélhetünk. Érdekesség még, hogy a kórusoknál, több szólamú megoldásoknál elődje (később utódja) Emiliano Cioffi hangját is hallhatjuk. Ugyan egyedül csak a záró tétel pár percében kap teljes teret a hangja, annyit illik megjegyezni róla, hogy manapság a kultikus olasz doom csapat, az Epitaph énekeseként tevékenykedik, ami szintén olyan zenekarokhoz köthető, mint a Black Hole, vagy a Sacrilege, amik az itáliai undergroundban nagy tiszteletnek örvendenek. Az ének mellett egyértelműen Andrea Picchi témái dübörögnek komótos motorként ennek a doom gépezetnek a szívében, mivel a gitáros a végtelenül súlyos menetelések mellett mindig megtalálja a megfelelő helyet a dallamoknak, melódiáknak egyaránt. A nyitó dal végén felerősödnek a billentyűs témák is, ami szintén Andrea műve és a legtöbb dalban erőteljesen hozzátesz az atmoszférához.
A rövidnek mondható, 6 perces nyitányt követi egy jóval súlyosabb dalként az A Mortal Day, ami személyes kedvencem a lemezen. A már említett egymásra épülő ének, az azonnal ható témák és a dal felétől beinduló gitárszólóval prezentált menetelés mindenképp többre hívatta a bandát, mint ami végül lett belőle. A dal közepén Nadia Giavara kisasszony hangját is hallhatjuk, aki kétségbeesett, sír és fohászkodik, de ennél többet nem tudtam kideríteni róla. Esszenciális epikus doom metalról van itt szó, amit ebben a formában kell elképzelni és vagy szeretni, sodródni minden hangjával, vagy élből elutasítani. Természetesen a Halottak Napjáról elnevezett zenekarnál ez a pár lassú, időnkét középtempóig gyorsuló dal még nem adja meg a kegyelemdöfést, arra a The Mourning hivatott. A 11 perces dal Mozart Requiemjének felidézésével kezdődik, ami kellő komolyságot és mélységet ad a gyásznak, akárcsak a metal körökben többször visszatérő Chopin féle Funeral March. A dal ennek megfelelően hosszú, lassú és végtelenül szomorú minden percében, Andrea súlyos riffjei, alatta kúszó dallamai és az áriák azonban szépségükkel feledtetik velünk az idő múlását. Erre a szépségre próbál rálicitálni a jóval rövidebb I Feel You Inside Me, ami egy zongorás, félig-meddig akusztikus merengés, pusztán az elmúlás tiszteletére. Agresszívebben kezd az At The Bell Toll, hogy aztán horrorisztikus billentyűivel, atmoszférájával ismételten egy túlvilági, időtlen ösvényre tereljen minket, ahol szótlanul sétálunk rég elhunyt barátokkal, ismerősökkel. Az instrumentális Forever pedig előre vetíti a záró monstrumot, a The Sinnert, ami negyed órás játékidejének köszönhetően magabiztosan trónol az album „végén”. Egy meglehetősen tördelt, kísérletezőbb dal ez a többségnél, így nem válik szerencsére unalmassá, de nagyon el sem távolodik az All Souls’ Day szellemiségétől. Aztán jön valami, amit nem lehet hova tenni, megmagyarázni, méghozzá az Ancient nevű tétel, aminek első pár percében egy félig-meddig kész dalt hallhatunk, majd pár perc csend után valami szinti-pop szerű zörejjel zárnak… Egyszerűen nem értem, hogy legalább az újrakiadásról miért nem lehetett ezt lehagyni, vagy egyáltalán milyen lelki (esetleg fizikai?) hatás alatt állhatott, aki erre rábólintott. Gyakorlatilag porrá zúzza a melankóliát és semmissé teszi, amit korábban hallottunk. Ha viccnek szánták, akkor ez még Laár András poénjainál is fárasztóbb. Na mindegy, számomra ez a tétel nem létezik és soha nem hallgatom meg.
Hányattatott sorsa, gyakorlatilag ismeretlen előadói és relatíve ismeretlensége ellenére az All Souls’ Day lemeze egy igazán masszív kiadvány, amit nyugodt szívvel ajánlok a klasszikus, melankolikus doom szerelmeseinek ínséges időszakban. A lemez kellemesen mély, érzelemben gazdag és stílusának minden eszközét használja annyira profin, hogy ne merüljön szégyenkezve a feledésbe. Az utolsó ismert jelet a zenekarról egy veronai fórumban talláltam csak azóta 2010-ből, mi szerint Andrea Picchi ismét énekest keres, szóval egyszer akár még hallhatunk róluk…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.