ANTAL
Alone

A december 3-án megjelent Alone címet viselő lemezük az első, amin angol szövegek hallhatók és mit mondjak, szerintem ez rögtön minőségi ugrást is jelentett. Én nem vagyok a magyar szövegek ellen, de ez a váltás mindenképp jót tett. A másik változás, ami már az egyel korábbi, Aratás című hanganyagon is érezhető volt, hogy távolodtak a kezdeti nyers, punk/HC vonaltól. De azért ezt úgy sikerült megtenniük, hogy a lendület és bizonyos nyersesség azért megmaradt, és a mélyben azért ott vannak ezek a hatások továbbra is. Mondjuk úgy, némileg kontrolláltabbá vált a csapat zenéje.

A Tomi (gitár, ének), Bazsa (dob) és Jc (baszugitár) felállású banda annak idején azt írta a hírlevelében, hogy az új cucc már inkább grove metal és a stoner-doom jelleget mutat. Nos, meghallgatva van is ebben valami, ám ezen kívül is találni még párhuzamokat.
A (nagyon) szűk negyedórába öt dalt sikerült összerakni, de ez nem akkora újdonság, ha megnézzük a korábbi anyagaikat (a Bandcamp oldalukon valamennyit be tudjátok szerezni).

A nyitó The Funeral rögtön meg is mutatja, hogy valóban jól kategorizálták magukat a srácok. Az említett stílusokon túl azonban én érzek ebben egy adag zajos punk rockot is, valahogy abban a szellemben, mint a Nirvana Bleach lemezén hallani.

ANTAL - The Funeral

A Bed Sheets talán az, amire a leginkább mondhatjuk, hogy a groove és a stoner dominál benne. Mondjuk énekileg nehéz kategorizálni két dolog miatt is. egyrészt a gitáros-énekes Tomi hangjával túl sokat nem lehet kezdeni, másrészt a dalszöveg se túl hosszú, inkább a szám zenei részére érdemes koncentrálni szerintem, abban erősebb potenciált érzek, mivel sikerült a tempókkal és a riffekkel úgy játszani, hogy az érdekessé teszi szöveg nélkül is.

Az Alone dalaira a korábbiakhoz képest a lassabb tempó a jellemző, amit azért fel-felpörgetnek, ahogy teszik például a Once Upon a Time végére is. Tetszik, hogy helyenként olyan elsőre oda nem illőnek tűnő témákat tolnak, amik aztán mégis megállják a helyüket.
Az Institution nyersességét zajokkal teszik még inkább azzá. De a fájdalmas ének – számomra legalábbis – megint a Nirvana hasonló dolgait, meg mondjuk a Mudhoney-féle grunge-ot idézi. Az utolsó harmadban a hisztérikus röhögés elé beteges.
A negyvenkét másodperces Vermin meg egy punk/HC ujjgyakorlat, kicsit talán visszafogottabb tempóval ének nélkül.

<a href=”http://antalhungary.bandcamp.com/album/alone”>Alone by ANTAL</a>

Egyelőre még nem látom hová fejlődhet a csapat, bár ezzel az anyaggal már igazán értékelhetőt tettek le az asztalra. Nem feltétlenül való mindekinek és nem olyan, amit bármikor meghallgatnék, de időnként jól esik.