Acherontas
Amarta अमर्त (Formulas of Reptilian Unification Part II)

   Hosszú, álmatlan éjszakákon és lélekmarcangoló kétségeken vagyok túl, hogy írjak a görög Acherontas zenekar sokadik (pontosan hatodik) nagylemezéről, mivel a címébe odabiggyesztették annak a lehetőségét, hogy ez tulajdonképpen egy folytatás. Ennek következtében kénytelen voltam némileg átfülelni alig tíz éves pályafutásukat, hogy jelen korong egy konkrét folyamat, történet része-e, vagy pusztán csak egy jól sikerült, kedvemre való, görögösen színpadias black metal kiadvány. Az írást megkönnyítő tényező tehát, hogy utóbbiról van szó, mivel ez a gyakorlatilag 3-4 havonta valamilyen produktummal előrukkoló banda eddigi legjobb lemeze, ahol a hosszan tartó stíluskeresgetésük érezhetően véget érni látszik. Az egyéniség hajhászásán túllépve nyugtázták, hogy remek a hazai színtér és hangulat, úgyhogy csapódjunk hozzá, mielőtt elhúz a vonat és a puszta közepén maradunk kecskét őrizni. Az előzményként megjelölt 2015-ös lemez is csak egy ugródeszka volt a fokozatosan, ugyanakkor irtózatos lassan fejlődő, formálódó zenekarnak, akik talán most értek igazán révbe, mert hazájuk stílusjegyeit, valamint közös külhoni kedvenceiket megfelelően interpretálták saját világuk megjelenítésével. A feleslegesen túltolt cím, a death metal lemezt elővetítő, de egyébként pofás borító alatt a görög black egyik idei csemegéje bújik meg a hangsávok között. Ugyanakkor a zenészeket elnézve és tapasztalataikat, már jóval kevésbé megmagyarázható ez a hosszadalmas fejlődési idő, mivel a banda ugyan igazi átjáróház, mondhatjuk, hogy tapasztalt zenészeket váltogattak még tapasztaltabbakra. Ha az összes itt megfordult zenészt bemásolnám, valószínűleg letudottnak tekinthetném a cikket, ami a terjedelmet illeti. Épp ezért a múlt firtatását meghagyom a zenekar helybeli rajongótáborának és azokkal foglalkozom, akikkel megindult a kémia és a zenekar halottnak tűnő vulkáni kráteréből elkezdett ömleni a mérgező füst.
 

   Elsőnek itt van Acherontas (Nihasa, Nocternity, Seventh Xul, Stutthof, Virus Of Koch…), aki az észnek tűnik és a brigád alapítója, elindítója, ettől függetlenül 2013-óta „csak” az énekkel és a basszusgitárral foglalkozik, mellesleg nem hinném, hogy az érezhetően, hallhatóan saját ambíciókat is közvetítő társai mindenben hagynák dönteni, itt csapatmunka szaga terjeng a levegőben. Változatos vokalizálása régi erényeket villogtat, szövegei jól hallhatóak és erőteljesen rituálé jellegű kántálások, amik rengeteget hozzátesznek a hangulathoz. Saevus H. a gitárokért felel 2012-óta, így biztosnak tűnik a helye a bandában, többek között megfordult a Devathorn, Warbled Arma és Dodsferd háza táján. Nem nagyon mer elszakadni a klasszikus harmóniáktól és zakatolásoktól, amik passzolnak a lemez nagyrészt szélvész tempójához, de azért hiányoznak az igazán megjegyezhető, vissza-vissza kívánkozó motívumok. Érdekes módon a lemez leginkább húzó elemének Scorpios Androctonus (Ancient, Melechesh, Crimson Moon, Sabnack) nevű művészurunk teljesítményét éreztem, aki a billentyűkért felelős, mely hol vastag hótakaróként kerül terítékre, máskor apró, fagyos jégkristályokként kerül elő. Mindezt ízléses mennyiségben kapjuk, hogy ne vegye el a főszerepet a veszettül csápoló kollégáktól, valamint Scorpios besegít az énekbe is, így alakultak ki a lemez mágiájáért felelős kórus szerű megoldások, a háttérben fel-felbukkanó tiszta hangok és egyfajta epikus hangulat, ami a kiadvány második felében egyre erősebbé válik elősegítve azt, hogy ne váljon unalmassá. Mindemellett, ahogy ez az Acherontas több tagjára is érvényes, igazi multihangszeres figuráról van szó. A gyors alapokat egy remek Gionata Potenti biztosítja a dobok mögött, aki korábban olyan társulatok kapcsán tűnt fel, mint a Blut Aus Nord, Deathrow, Moloch és még vagy tucat zenekar. Jó szokásához híven itt sem bírta sokáig a kötöttségeket, a felvételek után távozott, valamint a korábban stúdióban kisegítő zenészekből is bekerültek páran hivatalosan is a zenekarba, így legyen ember a talpán, aki követni tudja a tagcseréket… Hiába most jelent meg a lemez, a friss taglistán már megint merőben más képet láthatunk, mint egy évvel korábban, amikor a kiadvány voltaképp megszületett. Ilyen körülmények között már szinte meglepő az egység és a hangulat, ami azonnal magával ragad a közel ötven perces játékidő folyamán. A viszonylag állandó minőség mellett azonban menet közben megszállta őket az őszinteségi roham, valamint homlokon csókolta őket a Múzsa, mert egyre erősebb, hangulatosabb mélységekbe juttathatnak minket, a lemezt záró két monumentális szerzemény (Savikalpa Samadhi, Amarta) pedig egyenest csúcsteljesítmény.
   Nincsenek Rotting Christ slágerek, Lucifer’s Child szerű elmebeteg sötétség, csak egy nagyon kellemes, meglepően őszinte és lélekből fakadó black metal csemege, melynek minden hangján érződik, hogy műgonddal, egy műfaj iránti szerelemmel fogant. Ráadásul lett annyira jó, hogy a banda eddigi bőséges, ugyanakkor kevésbé eredményes termését is megízlelgessük kíváncsiságunkban, de ennél jobbat nem fogunk találni. Majd talán jövőre, ha ilyen ütemben folytatják…