Van úgy, hogy az ember érzi, hogy nem hétköznapi élményben lesz része egy-egy lemez megismerése kapcsán, ilyenkor az esetleges csalódás szintén nagyobb tud lenni. Így jártam a román Argus Megere gyönyörű, azonnal megkapó borítójával, ami még jobban felvillanyozott azzal, hogy atmoszférikus black metalt rejt magában egy több, mint húsz éves múltra visszatekintő zenekartól. Ugyan a kezdetben pusztán Argus néven indult, jóval nyersebb black metalt játszó társaságból csak Ageru és Fulmineos maradt meg, továbbra is ők a mozgatórugók, csak továbbgondolták, kibővítették univerzumukat, akárcsak a zenekar nevét. Szükségük is volt a hol tagként, hol vendégként felsorakozó zenészek szerepeltetésére, mivel az időnként folkos, máskor középkori hangulatot sugárzó zene messze esik már a puritán fekete fémtől, ugyanakkor hangulatában nehezen lehetne lemondóbb, reményvesztettebb és sötétebb annál, amit friss lemezükön is hallhatunk. Nem véletlen tehát a rövid idézet József Attilától, aki a kirekesztettséget, kiúttalanságot a hétköznapok természetes velejárójaként élte meg egy olyan életpályán, ami kezdettől fogva tragédiára volt kihegyezve. Az Argus Megere a fekete zsák, amiben a testünket szállítják, a szivacs, amivel lefürdetik és a föld, amit rá hintenek…
Mind ezek alapján kijárhatna a roppanós, zsíros tíz pont, de egy valamivel nem számoltam, méghozzá a közel 50 perces kiadvány időnként felbukkanó üresjárataival, melyek a rendkívül összetett dalok és változatosság ellenére is elődugják ocsmány pofájukat. Ez legkevésbé talán az összesen négy dalt tartalmazó lemez nyitó Carul Cerului című tételére igaz, melynek vastag szinti hangzása és atmoszférikus billentyűi tökéletesen megalapozzák a hangulatot, robbanásoktól, károgástól sem mentes aprításai pedig kétséget sem hagynak afelől, hogy milyen típusú lemezt hallgatunk. Ugyan nem túl emlékezetes, de kellemes tiszta éneket is kapunk a dalban, valamint egy olyan csodálatos káoszba torkollást, ami a műfaj legjobbjai számára is példa értékű lehet. Eszembe is jutott róla egy nagyon rég hallgatott lemez, ami úgy tudott melódiákat gyártani, hogy cseppet sem adott le fagyosságából, ez pedig a Thy Serpent Forest Of Witchery című klasszikusa.
Viszont míg a finnek 1996-ban a dalok hosszával is ügyeltek a változatosságra, addig a román fogat úgy ráharapott az epikus hosszúságra, hogy a másodikként érkező Tronul Celui Ce Stă De Strajă rendkívül fogós, hangulatos kezdése után tucat black metal részekkel is elnyújtotta az időt. A dal tiszta énekkel előadott kórusa ezt ellensúlyozva emelkedik még a nyitány fölé is, de hamarosan újra kapunk a szokványos csépelésből. A Tronul a vége felé erősít be újfent tördelt ritmusokkal, némi mélyebb tónusú hörgéssel, de végeredményben hullámzó marad és kevésbé hatásos, mint az elődje. A tagadhatatlan északi hatás után kifejezetten üdítően hat a tipikusan kelet-európai melankóliát sugárzó, ismét monumentális játékidővel rendelkező Umbre In Piatra Apuse, ahol a feleslegesen éles kontrasztok helyett a középtempó dominál. Nincs tehát meglepetésnek szánt aprítás, helyette a dal felénél egy fantasztikus, puszta érzelemmel átitatott lassulást kapunk vastag billentyűzettel és remek gitártémákkal, amire szinte rétegenként rakódik rá a minden eddiginél hatásosabb tiszta ének, a károgás és hörgés. Egyértelműen ez a kiadvány egyik legerősebb része és ki kell mondanom, minél távolabb vannak a hagyományos black metal harmóniáktól, annál izgalmasabb minden hangjuk. Hasonló felfogásban indult a záró Tabla is, aminek menetelése alatt a túltolt szinti rendkívül teátrális és eléggé zavaró, de más részeiben ugyanúgy a felesleges bonyolítást éreztem. Természetesen, amikor a templomi harangok is felcsendültek egy pátosszal igencsak átitatott részben, örömkönnyek jelentek meg a szemem sarkában, de ettől függetlenül ez a 12 és fél perces dal csak remek ötletek pocsékolásaként fog megmaradni a fejemben, ami 7-8 perces idővel akár egy igazi csoda is lehetett volna, főleg ha a dal utolsó harmadát veszem figyelembe, mert az egy tökéletes lezárása a történetnek.
Összességében egy nagyszerű, hangulatos atmoszférikus black metal lemez született meg a szomszédunkban, ami egyszerre tartogat lebilincselő, magasztos pillanatokat és néhány felesleges elemet. Ritka az ilyen, de az Argus Megere pont a 90-es évek maradványos, sablonos black metal részeitől tud feleslegesen hosszú lenni és időnként átgondolatlannak tűnni, pedig egyértelmű, hogy ezeket a dalokat vonalzó mellett csiszolgatták tökéletesre, mindezt rengeteg odaadással és érzéssel. Ha okosabban gazdálkodnak egyes részek játékidejével, valamint ötletesebben váltanak, ízesebben keverik a régi iskolát a kristálytisztán megszólaló, modernebb megoldásokkal, igazi mesterművet kaphattunk volna, de így marad az, ami szintén nem szégyen, egy erős lemez.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.