Számtalan példával találkoztam már, amikor a ronda küllem valami igazán erős anyagot takart, de puszta belső indíttatásból valamiért mindig előbb adok esélyt egy “szép” korongnak. Ez vizuális beállítottság kérdése lehet, gondolom, mivel ahogy zenehallgatás közben, úgy írás közben is képsorok sokasága zakatol át a szemem előtt. Ahogy megszólal a zene, úgy kel életre a borító, mint valami végtelenített gif, kavarog és mozog, a logó pedig izzik. Nem csoda hát, hogy azonnal szállni láttam a Tattva borítójának kísérteteit, melyek az ódon és rosszindulatúnak tűnő kastély irányába igyekeztek. A szürke, a narancs és a vörös is egy igazán élénk kombinációnak minősül, ami gyorsan magával ragadja a képzeletünket. Túllépve a külsőn jöttek a tények: egy 2020-ban indult, máris debütáló egyszemélyes francia projekttel állunk szembe, ami alapvetően black metalban utazik, de a death és doom metal hatásokat sem kell sokáig keresnünk a végeredményben. Általában a francia vonalat avantgarde törekvései és újraértelmezései miatt messziről kerülöm, de időnként nagyon jó egyensúlyt tudnak létrehozni az északi hagyományokkal és az újító szándékkal karöltve. Ebbe a ligába tudnám sorolni a Tattva bemutatkozását is, ami éppannyira építkezik egyszerű elemekből, mint amennyire törekszik azoknak szokatlan variálására.
A Nirjara tehát minden szempontból bíztató volt, egészen addig, míg egyszer le nem pörögött a teljes lemez (ami egy digitalizált, 50 példányszámban megjelentetett kazetta a valóságban). A bíztató jelleg itt meggyőzővé vált, körülbelül az első, In The Name Of Nothing című szerzemény végére. A rengeteg tempóváltás, a sokoldalúság és változatosság elég gyorsan átjön és olyan tulajdonsággal ruházza fel az egyszemélyes projektet, ami nem mindnek sikerül: cseppet sem hallani rajt, hogy egyetlen ember munkáját takarja. A hangszerek vastagon, sokrétűen és súlyosan szólalnak meg, amik igencsak modern köntösbe öltöztetik a dalokat. Ezek közül akad egy, amit véleményem szerint kissé túl is tolt az egyszerűen J.-nek nevezett szerző, ez pedig a lábdob, amiből a kevesebb itt több lett volna. Ennek köszönhető például, hogy a másodikként érkező The Seeker Of Light már valamennyire lefárasztott a hallgatás közben.
A lassan építkező Old Star némileg helyre billentette az egyensúlyt és a hörgés erőteljesebbé tételével próbálta változatosabbá tenni az egyébként elég egysíkú vokális teljesítményt. A Reversed Birth volt az első tétel, ami során eszembe jutott az, hogy gyors volt ez a debütálás. Kellett volna pár demó, EP és egy kis átgondoltság a lemezbe. A tétel ugyanis hoz egy hatalmas témát, amin csak az képes rontani, hogy érződik rajta az átgondolatlanság. Mintha elsőre, ösztönből jött volna és utána senki nem csiszolta volna tökéletesre, pedig ott volt a lehetőség. El is veszik szépen a dalban, ami a végére igencsak jelentéktelenné tud válni a nagyszerű első percek ellenére. A Rage ennek egyenesen a fordítottja: unalmas kezdése után a dal a második felében hozza a meglepően erős és kapaszkodásra alkalmas megoldásokat. Az ötlet foszlányokkal dolgozó Altar és Merge környékén kezdtem azt hinni, hogy darabjaira hullik a kiadvány és nem igazán érdemes tovább erőltetnem az ismerkedést, de szerencsére az utolsó két szerzemény ismét visszatalál az összeszedettség mezejére. A The Messenger gyorsasága, klasszikus black metal lüktetése már szinte hiányzott, a címadó Nirjara pedig death metalos témáival szórakoztatott.
Nem kétséges, hogy J. munkássága felér egy zenekarral, ugyanakkor még talán magában sem tisztázta le a pontos irányvonalat. Persze az is lehet, hogy csak nekem hat túl modernnek a Nirjara teljes egésze, de ebben az esetben nincs itt annyi kapaszkodó, hogy izgalmassá váljon a lemez 45 percen át. Mindenképp egy bíztató projekt tehát a Tattva, de a töredezettség, zabolátlanság nem áll jól neki. Ha összeszedettebb, követhetőbb lesz a folytatás, mindenképp figyelmet érdemel.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.