Azt hiszem itt a következő példa arra, hogy egyszerű összetevőkből, bevált fordulatokból is lehet igazán jó lemezt készíteni pusztán elhivatottsággal és jó dalszerzői vénával. Ha semmi más nem jár a fejedben, csak az, hogy hazaérés után egy pofa sör mellé leguríts egy régimódi black metal gyalut, de már unod a 90-es évek klasszikusait, akkor a Spectral Wound harmadik nagylemezét pontosan erre a célra találták ki. A 2015-ben középszerű, de vállalható anyaggal bemutatkozott kanadai horda egyértelműen hallható, tapasztalható fejlődési útja érzésem szerint az A Diabolic Thirst esetében érte el azt az ingerküszlöböt, amikortól bizony érdemes lesz számolni velük. Az ötfős zenekar három évet dolgozott a folytatáson és semmit nem bíztak a véletlenre: némi vérfrissítés (Sam énekes-basszer csatlakozott a formációhoz) után elkészítette az eddigi legjobb lemezét. Ezt persze nem olyan könnyű elhinni, ha az ember a vadászklubban ájultra részegedő munkanélkülivé vált drótkerítéskészítő fotójával találja szemben magát.
A vérfrissítés bizonyosan jót tett a csapatnak, mivel a 40 perces, összesen csak 6 dalt tartalmazó anyag rendkívül élénkre, frissre, ugyanakkor tradicionálisan gonoszra sikerült. A nyitó Imperial Saioson Noire azonnal magával ragad és sodor annak ellenére, hogy nehezen emészthető, sötét lepelként robban az arcunkba erőszakos témáival. Már itt megmutatkozik az, amit igazán nagyra tudtam értékelni: az erőszakból és gyűlöletből rendre könnyedebb, már-már epikusnak mondható melankolikus dallamfolyamok bontakoznak ki. Ezeket a kapaszkodókat, érzelmesebb részeket tökéletesen egyensúlyozza a végig kegyetlenül hangzó károgás, amiben Jonah nem igazán ismer kompromisszumot vagy érzelgősséget. Külön érdemes megemlíteni Illusory (Blood Sacrifice, Profane Order, Taggarik) dobjátékát, amit talán kissé agyonnyom a zene súlya, de a tempót ettől függetlenül végig ő diktálja. Erre a receptre tesz rá még egy lapáttal a kedvencemmé vált Frigid And Spellbound, ahol mindenből többet, még hatékonyabbat kapunk. Valahogy így tudom elképzelni 2021-ben a minőségi hagyományőrzést és a múlt iránti tisztelgést amellett, hogy nemcsak másolunk, de újat is létrehozunk.
Az anyagon hallhatunk pár gitárszólót is, melyek inkább tovább emelik a hangulatot, kiegészítik a zenét és nem törnek főszerepre, ezeket is rendszerint jó érzékkel illesztették be az egyre monumentálisabb tételekbe. Az újabb csúcspont talán a Mausoleal Drift a maga közel 10 percével, de a további tételek is bőséggel megérdemlik a figyelmet. Ez a hosszú tétel a lemez középső részén ráadásul azért is kiemelkedő, mert mer visszavenni a tempóból, így az nem folyt meg minket a teljes játékidő alatt. Lassan építkezik, hogy aztán az okkultizmus tégláiból felhúzott épületet a fejünkre döntse néhány jól irányzott robbantással. Itt jól érződik, hogy a lemez alapvető témaköre a válság, legyen szó vallási vagy érzelmi kérdésekről, melyeket egyelő arányban boncolgatnak a dalok többségében. Mi az igazság és mi a felszínesség? Hol húzódik a határ a valóság és az őrület között?
A magabiztosabb tempóváltások után a Fair Lucifer, Sad Relic rúgja ki alólunk a széket, hogy aztán a leggonoszabb témával a Diabolical Immanence üljön tort élettelenül lógó testünk mellett.
A lemezen végig tombol az energia, egyszerre felkavaró és szórakoztató, ugyanakkor teljesen elkötelezett a stílus alapjai mellett. A szórakoztató, mégis őszinte black metalt kedvelők biztosan megtalálják benne a számításukat. Második, harmadik nekifutásra éreztem csak azt, hogy a gyors tételekbe elfért volna még egy-két törés, tempóváltás, de ettől függetlenül nem tudok mibe belekötni. A friss, ropogós korongot letesztelhetitek a csapat Bandcamp és Spotify oldalán egyaránt.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Ma is lement, lehet a 10 pont sem lett volna túlzás:) Sok jó black metal jelenik meg, de ez valahogy nagyon beragadt…