This Gift Is a Curse
A Throne of Ash

Eme stockholm-i zajbrigád munkásságát a négy évvel ezelőtti lemezük, az All Hail the Swinelord idején kezdtem el követni. Akkoriban csúsztam rá nagyon ezekre a tömény, súlyos ,sokszor disszonáns blackened/post-hardcore dolgokra. Így pár év elteltével is úgyanúgy sodródok az árral. Amire fel figyeltem velük kapcsolatban az a nevük volt. Persze első ránézésre a szokványos, sötét, trve cvlt zenekar név, mégis az, hogy This Gift is a Curse  olyan baljós, kellemetlen érzéseket keltett bennem, hogy stílustól függetlenül is bele hallgattam volna. A zenéjük viszont olyan mint egy igazi jó lecsó, vagyis a három nagy kedvencemből áll a hagymaból, a paprikaból, meg a paradicsomból  akarom mondani a sludgeból, a hardcoreból és a black metalból.

2008-ban alapították a zenekart Stockholm-ban, két-három évente jelentkeznek is valami hanghordozóval. A Throne of Ash pedig a harmadik nagylemezük a sorban. Már a debüt lemezüknél is lehetett hallani, hogy van bennük potenciál, hiszen nem véletlenül szerződtette le őket a Season of Mist , így az All Hail the Swinelord-ot már az ő zászlójuk alatt hozták ki. Ami pedig a mai világban ki emelendő szerintem  az, hogy 11 éve ugyanazzal a felállással dolgoznak.

Már a kezdő Haema hátborzongató, indusztriális törzsi dobolásából sejthetjük, hogy itt bizony nem a teletubbiekkal fogunk kézenfogva sétálgatni a mosolygós napocska alatt. A Blood is My Harvest-tel pedig sejtésünk át csap felismerésbe, hogy ez egy gyűlölet vonat ami elől 44 percen át kell menekülnünk, különben darabokra szaggat. A legtöbb hasonszőrű zenekarhoz képest ezeknek az átkos srácoknak van egy nagy előnyük, ami az arányosság. Alapjaiban a zenéjük főleg három eléggé szélsőségesen extrém stílusból kevert hangorkán. Nincs szépség, nincsenek hangjegyekkel festett hangulatok és képek, itt vér van, okádás és gyűlölet. Viszont tudják, hogy a tömény hangzavart mikor kell megszakítani pont annyira, hogy egy kicsit fellélegezzünk és ne kerüljünk a vonat alá. Még így is nehéz falat a lemez, a legjobb szó rá a tömény, szinte mindig szól valahonnan valami. Erre a hangzás is rá tesz egy lapáttal ami kásás, recsegős, oda kell figyelni, hogy mit is hallunk igazán. Ami mondjuk illik a lemez hangulatához de a hallgatást nem könnyíti meg. Pedig érdemes oda figyelni, mert ez az örvénylő dobhártya terror tartogat számunkra izgalmas témákat. 

Még ha nem is tudok egyetlen egy dalt sem igazán ki emelni, mert végig ugyanazon a színvonalon művelik a műsort. Azt még is kijelenthetem, hogy mindegyik jól fel épített és át gondolt, annak ellenére, hogy az egész lemezt az éjsötét őskáosz uralja. Kettő vendéget is sikerült meghívni a lemezre. Az első T. Ekelund a svéd Trepaneringsritualen-ből aki ének fronton segít be az egyébként rá nem szoruló Jonas A. Holmberg-nek az In Your Black Halo-ban. A másik pedig  J. Persson aki Cult of Luna-éktól ugrott be szintén a mikrofon mögé, hogy felpörgesse kicsit a Wormwood Star-t. Mindkét szám érdekessége, hogy a vendég zenei stílusába csúsztatják el a dalt.

Tömény és nehéz hallgatnivaló a A Thone of Ash. Nem is működik mindig, én ma szinte csak őket hallgattam egész nap és így az írás végére kezdek is betelni, valószínűleg el is teszem a lemezt pár napra. Összeségében, ismét egy jó lemezt sikerült le tenniük az asztalra, aminek vannak hibái és erényei is egyaránt. Viszont nem működik mindenkinek de az biztos, hogy egy próbát mindenképp meg ér.