Kifejezetten megörültem, amikor a postaládámban landolt a norvég Funeral zenekar új nagylemeze, a Praesentialis In Aeternum. Ennek oka viszont nem a feltétlen rajongás és csodálatos áhitat, hanem az, hogy erről a csapatról lehet írni. Igazán érdekes az ő pályafutásuk, hiszen nemcsak megéneklik, zenei formába öntik a tragédiákat, de bőven meg is élik azokat. Ott kezdődik a dolog, hogy az egyébként tucatnévvel rendelkező projektnek a legnagyobb 90-es évek beli death/doom, funeral doom legendái mellett lenne a helye, de talán ők kerülnek legritkábban szóba egy Evoken, My Dying Bride vagy Anathema munkásságáról szóló beszélgetés során. Pedig az Anders Eek által ’91-ben létrehozott csapat nagy reményekkel indult: ’95-ös bemutatkozásuknak, a Tragediesnek helye van az évtized klasszikusai között. A gyönyörű női énekkel és mély hörgéssel megtámogatott bánattenger azonban különösebb ok nélkül elsikkadt az évek során és igazán csak a műfaj fanatikusai tekintenek rá alapműként. Érdemes pótolni a mai napig, mivel akusztikus gitár és ének ilyen szépen azóta sem szólt doom lemezen…
Ez után újabb hosszú csend honolt a banda körül, ami természetesen nem segített nekik az előre jutásban. 2001-ben végül megérkezett a folytatás egy új énekesnővel a fedélzeten. Hanne Hukkelberg közvetítésével az opera került közelebbi viszonyba a némileg felgyorsult zenével (inkább death/doom, mint natúr temetkezési végzet). A csapat kissé megváltozott, de a minőséget mindenképp megtartották. Eszköztáruk egyszerű, de hatásos: végtelenül lecsupaszított, de érezhetően a Candlemassig, sőt, a Black Sabbathig visszanyúló riffek, pincéből megszólaló basszus és súlyos csapásokként érkező dob. A siker nagyobb lett, de kevés volt a boldogsághoz, szó szerint. Előbb az alapítók egyik pillére, Einar Andre Fredriksen lett öngyilkos 29 éves korában, majd 2006-ban a másik ős tag, Christian Loos is maga vetett véget életének. Normál helyzetben a zenekar végét sejthetnénk, de menet közben a Funeral kihozta addigi és máig legjobb lemezét From These Wounds címmel, melyen még Christian játéka hallható. A tragédiák és a jó lemez hirtelen ismét a középpontba hozta a zenekart, ami menet közben gyakorlatilag szét is hullott. Anders most nem állt meg itt, gyorsan új tagokat toborzott és kiadott két anyagot is viszonylag gyors egymásutánban, ahogy ez korábban nem volt jellemző. Viszont az As the Light Does The Shadow és az Oratorium ismételten visszafogottabb sikert aratott, ami maguknak az anyagok átlagosságának is köszönhető volt. Ennek legfőbb oka, hogy a női énekesek eltűnése óta igazán nem tudták megoldani a vokalista kérdését, ezért jellemzően kórusokban, gótikus mormogásokban valósulnak meg az ötletek a kevés hörgés mellett. Mindez hangulatos, szórakoztató egy darabig, de jellemzően nagyon hosszú anyagokról beszélhetünk, ahol a dalok nem rosszak, de nagyon gyorsan fárasztóvá válnak.
Nincs ez sajnos sokkal másképp az új anyagot tekintve sem, hiába a friss emberek és a nagy szünet, a Funeral ott folytatja, ahol abbahagyta pályafutását. A lemezre ezúttal 6 dalt terveztek 56 perccel, ami akár még kevésnek is tűnne, ha nem lenne mellette még 4 bónusz dal, hogy a teljes anyag 120 perc fölé érhessen. Pedig Anders rövidebb, tömörebb tételeket ígért átgondoltsággal és legendához mérhető dalszerzéssel. A legnagyobb gondom mégsem az, hogy ettől messze áll a lemez, hanem az, hogy ismételten egy vendégénekes bizonyítja a valódi vokalista, első osztályú dalnok hiányát (ezt Robert Lowe is megtette már náluk egy dalban). Ez a tétel a nyitó Ånd, amiben Lars Are Nedland (Solefald, Borknagar) jellegzetes hangjával ámélkodhatunk a magány és bánat végeláthatatlan síkságának közepén. Nem véletlen ugyanakkor az ő feltűnése, hiszen az új anyagon öccse, Sindre Nedland a hivatalos dalnok a csapatban. Darkos, gótos hangja passzol a projekthez, de attól még sajnos érdekes nem igazán lesz. A tételben egész jól működnek a szimfonikus elemek is, melyek a továbbiakban szintén komoly fejtörést okoztak. A könnyen emészthető, de álmosító Materie után például az ének terén kellemes dallamokat hozó Erindring I- Hvmod című dalban már úgy jelennek meg néhol ezek a nagyzenekari aláfestések, hogy a zenétől teljesen elcsúsznak. Konkrétan úgy hangzik, mintha hallgatnék egy jó doom lemezt, de bekapcsolva hagytam volna mellette egy klasszikus zenei rádióállomást. Nem is értem, hogy egy olyan zenész (Anders), akinek köze volt minden idők legjobb szimfonikus elemekkel tarkított funeral doom lemezéhez (Fallen – A Tragedy’s Bitter End), milyen módon tudott szemet hunyni az itteni megoldások felett. A hangzás biztosan nem rejti el a furcsaságokat, mert igazán részletesre, finomra sikerült. Ezek után sorban jönnek az egyendalok szinte ugyanazokkal a megoldásokkal: az Enrindring II., az Oppvåkning, valamint a soha véget nem érő Dvelen, amiben azért az extrém vokál elég hasítóra sikeredett.
Ugyan jöttek a nyilatkozatok, hogy lehagytak pár dalt az egyszerűség kedvéért, végül ezek bónuszként felkerültek a lemezre. Tehát itt nem különlegességekről, újrafelvételekről van szó, hanem a zenekar által is gyengébbnek tartott tételekről. Leszámítva természetesen a záró Candlemass feldolgozást, ami tökéletesen példázza a banda enerválatlanságát, álmosító jellegét az eredeti tételhez hasonlítva. A Samarithan Messiah előadásában egy lebegés, egy epikus csoda, Lowe élő előadásában a rajongás sütött át a doom iránt, itt pedig egy tucat utcára vonult nyugdíjast tudok elképzelni, ahogy két szundi között mormolgatják ezeket a többet érdemlő megismételhetetlen dallamokat… A Funeral új lemeze hivatalosan december 10-től lesz elérhető és csak abban az esetben ajánlom, ha az utóbbi két kiadvánnyal is teljesen elégedett voltál. Reméltem, hogy a hosszú szünet előbányássza a név mögött rejlő kreativitást, vagy legalább magas minőséget, de az egyébként gyönyörű borító ezúttal is egy eléggé fáradt, bőven megkerülhető dalcsokrot rejt maga mögött. Akadnak szép dallamok, fogósabb témák és néha a hörgés is egész jó helyen van beizzítva, de mindezt hallottuk már jobb dalok során is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.