Igazságot kell szolgáltatni az amerikai kripta doom zenekarnak, mert a kiadójuk folyamatosan kiszúr velük! Bár gondolom, hogy nem tudatosan… Ez jutott eszembe, amikor a postaládámban landolt a valódi death metal veteránokat felsorakoztató formáció harmadik nagylemeze. Mindez azért, mert legutóbb, amikor találkoztam velük az egyébként teljesen korrekt Grotesque Offerings idejében, akkoriban pörgettem szanaszét a napokkal korábban kapott Hooded Menace féle Ossuarium Silhouettes Unhallowed lemezt és érezhetően kevesebb türelemmel álltam neki a hallgatásnak. Nem is született belőle kritika, csak egy HP-s 7 pont, most pedig szinte pár hónap különbséggel kerültek ugyanebbe a slamasztikába. Valamivel azért szerencsésebb helyzetben vagyok, mert a finnek jó adag klasszikus heavy metallal a melodikusabb irányba tolták a szekeret, míg Tony Black énekes, basszer (Acheron, Apostasy, Equinox, Massacre) és a másik alapító nagy öreg, Pete Slate gitáros (Acheron, Equinox, Incubus, Massacre) megmaradtak annál, amit szinte rutinból, puszta élvezetből tolnak évtizedek óta. Persze a 2018-ban csatlakozott, a 80-as évek végétől death metal körökben mozgó Chris Wicklein sem nevezhető épp mai gyereknek, ez talán egyedül a nu metalosként induló Elden Santos mondhatná el magáról, ha nem az ezredforduló környékén ragadott volna először dobverőket…
Itt vannak tehát ismét, összejöttek örömzenélni pár rekesz sör társaságában, hogy a death metal ősi isteneihez, ROTHADÁSHOZ, KÁOSZHOZ, HALÁLHOZ írhassanak újabb himnuszokat a maguk módján. Ehhez megtalálták a megfelelő retró hangzást és egy igencsak titkos fegyvert, bár igen kicsi rá az esély, a mi hangpróbánkat. Tonyék mintha olvasták volna az akkori felrótt negatívumokat: 54 percnyi cammogás közel egy tempóban a tagadhatatlan hangulat ellenére sem igazán kellemes fogyasztani való, főleg, ha számtalan zenekar ugyanebben a stílusban képes igazán érdekessé is válni. Ezúttal megálltak egy egészséges 41 percnél, amibe azért bőven belepakolták a kellő nehezékeket, hogy lerántsanak egy bűzletes mocsár mélyére, ahol aztán alaposan meghízhatnak lágy részeinkből a szemfüles piócák. Egyedül csak egy Druid Lord kazi bír ellenállni ennek a közegnek műanyag révén, amit pár száz év múlva feszítenek ki megkövesedett újjperceink szorításából…
De vissza ahhoz, hogy a zenekar bizony meghallgathatja a kritikákat, mert ugyan nem tettek le rossz lemezeket, azok ténylegesen hosszúak és néhol laposak voltak. Ezzel szemben most kevesebb a dal, több a tempóváltás, sőt, a vokál is jobban tud érvényesülni, hiszen az agresszív kitöréseknél az ének is erőszakosabb, pörgősebb. Azonban van, amit az amerikaiak soha nem fognak levetkőzni a finnekkel ellentétben, ez pedig a magas minőség mellett sem elhanyagolható egyéniséghiány. A death/doom efféle száraz és nyers keveréke mindig közel állt hozzám, de ahhoz, hogy igazán jó, maradandó lemezt tegyen le valaki az asztalra sokkal többet kell bizonyítania. Itt valahogy minden olyan megszokott, mondhatni átlagos: a riff súlyos, de lehetne súlyosabb, egyedibb, az ének sötét és ijesztő, de bőven elférne bele néhány plusz megmozdulás. A gitárszólók továbbra is kaotikusak, amik a gyors részekhez mennek, de időnként a vontatottabb részekbe is be akarják őket erőltetni, többnyire sikertelenül.
Tipikusan azt a fajta lemezt kaptam a Relics Of The Dead képében, amit élvezettel hallgatok végig. Akadnak monumentális pillanatai, erős témái, de összességében csak egy jó bólogatni valót hagy maga után. Vigyorogva hallgattam például végig a nyitó címadó tételt a gyorsabb robbanásaival, a középtempóra kihegyezett Thirteen Days Of Death-t, viszont csak a Mangled As The Hideous Feed fokozatosan építkező második felére mondtam azt, hogy ez rohadt jó, valamint a záró tétel, a Monarch Macabre valódi világfájdalma és egyszerű témája tudott letaglózni pillanatok alatt. Aki az erőt, a régmúlt death metalját szereti, az nem fog csalódni ebben a kiadványban. A lemez hivatalosan január 21-től lesz elérhető, addig az itteni dalokkal melegíthettek!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.