Ritkán hoz már lázba az elcsépeltté vált progresszív jelző, azonban van egy szűkös réteg, amikor még megadom a lehetőségét annak, hogy valami újdonsággal kényeztessenek. Ilyen például, ha az adott zenekar olyan országból származik, ahol alapvetően nem tartozik az élmezőnyhöz az extrém zenék támogatottsága. A török Baht kifejezetten ilyen, hiszen amint meghalljuk, honnan érkeztek, elkezdünk kombinálni és azt várjuk, hogy tipikus hangzásukat, dallamvilágukat átültessék a fémzenébe. Miközben elindult a lemez, szép lassan elkezdtem gyűjtögetni az információkat a hordáról és sajnos le kellett mondanom a várt kuriózumokról. A Baht ugyanis némi svéd Dan Swanö segítségével hozták össze a lemezt, így a hangzása semmiben sem üt el a mester többi munkájától, mondhatni tipikusan északi. Énekesük sok időt töltött el Lengyelországban és ennek megfelelően teljesítményét, érzésvilágát jelentősen befolyásolták az olyan bandák, mint a Vader és a Behemoth. Innentől kezdve már valóban meglepetésnek hatott egy-egy keletről származó dallam, amit azért teljesen nem sikerült kigyomlálni az összképből.
De nem is kellene itt különösebben gyomlálatni és belenyúlni ebbe az egyvelegbe, mivel a Baht sokkal többet adott annál, mint amit első körben feltételeztem róluk. Az In My Veins ugyanis nagyon kedvemre való módon játssza a modern death metal: abszolút nem a magamutogatásra, hangszeres maszturbálásra koncentrálnak, hanem kőkemény dalokat tolnak, melyek megkövetelik a technikai tudást. A szórakoztatáshoz elég annyi, hogy kegyetlen vastagon szólnak a folyamatosan zakatoló, bólogatásra ingerlő riffek, amire már a nyitó The Trauma is számtalan példát vonultat fel. Tempóból is kapunk bőségesen: minden komolyabb robbanásra, gyorsulásra akad pár nagyon fogós cammogás. Külön érdekesség, hogy az anyagon Joona Räsänen dobos csupán vendégként van feltüntetve, pedig a lemeznek igencsak szerves része szellő, mégis nagyon ötletes és agresszív játéka. Ez különösen jól jön a középtempót diktáló daloknál, mint a Neden?, ahol egy kis gótikus íző tiszta vokállal is találkozhatunk. A Dua ezt azért nem viszi túlzásba, többnyire marad az agresszív, csontig hatoló gyűlöletet árasztó hörgéseknél. Ugyanakkor itt már megjelenik a várt népies adalékanyag, úgyhogy igazán bejött a dal.
A Lost & Found súlyos menetelésébe thrash elemek szűrődnek be, valamint egy rövid, de fogósabb dallam is megmutatja magát. Ezektől a megoldásoktól a végeredmény okosnak mutatkozik, de különösebb technikásságot, progressziót nem erőltet ránk, inkább szórakoztatni próbál. A Creedish már kalandosabbnak tekinthető doomos nyitányával, vége felé darabokra hulló szerkezetével. Ha nagyon ki akarnék emelni tételt a nagyjából egységes minőséget hozó lemezről, akkor vagy ez, vagy az utána következő Sacred Enigma szerepelne előkelő helyen a rangsorban. Az album végül egy dalpárossal, az Instrospection – Orientation kettősével zárul, ahol ismét visszakapunk valamit a gótikus ízekből is, de nagyrészt a középtempós death metal az uralkodó.
Ezúttal nem egy friss, ropogós anyaggal látott el a kiadó, de ez igazából nem szokott izgatni, elég, ha a zene jól funkcionál. Ebben a tekintetben a Baht nem vall szégyent és igazán megérdemelne már egy folytatást is, aminek véleményem szerint talán a pandémia időszaka tudott eddig gátat szabni, mivel utoljára 2017-ben hallattak magukról egy EP keretén belül. Nem taglóztak le, de arról bőven tanúbizonyságot tettek, hogy itt a helyük a színtéren.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.