A franciák nem restellkednek, ha meghökkentésről, különféle nyakatekert megoldásokról van szó, ebben már azt hiszem jó ideje egyetértünk. Ahogy az sem érdekli őket sokszor, hogy milyen véleménnyel vannak mások az alkotásaikról és ez bizony sokszor eredményez olyan művészi végtermékeket, melyek az alkotón, alkotókon kívül nem igazán érdekelnek mást. Nem ez a helyzet a már múltjában sem egyszerű Epithape esetében, hiszen 2019-es, egyszerűen római egyessel sorszámozott bemutatkozásuk elnyerte a közönség szimpátiáját. Egy elég egyedi hangulatú death/doom anyagról volt szó, ami időnként még ennek a műfajnak is a sebességkorlátja alá tudott kúszni, miközben nem mondott le törtelt ritmusokról és bonyolultabb dalszerkezetekről sem. Bevallom, jó lemeznek ítéltem meg, de néhány pörgetés után kikopott a lejátszómból. Most viszont a kiadó ennek esélyét is elvette tőlem, hiszen gyönyörű digipack formában elküldte az ismét római számmal ellátott folytatást. Bánkódni ezen nem fogok, mivel a II. bőven megérdemli, hogy megemlékezzünk róla…
Azért gyorsan pár szóban letudom a zenekartörténetet, amit szintén kuszának írtam le. Ennek oka az, hogy az Epitaphe nem egy újkeletű csapat még akkor sem, ha először 2019-ben jelentkezett hangzóanyaggal, hivatalosan pedig 2016 óta létezik. A kulcsa ennek a létezésnek, hogy ezen a néven… A tagok már nagyon sok évet dolgoztak ezen a projekten szimplán Epitaph néven, de erről a majd 8 évnyi munkásságról semmi információt nem lelni. Ahogy magukról a zenészekről sem. Egyedül az énekért, leginkább a hörgésért felelős PBFK-ról tudni, hogy emellett a Liquid Flesh nevű formációban tolja a kőkemény old school death metalt, a többiek megmaradtak a sima kezdőbetűknél (ha ezek azok). A csapat egyébként állandónak mondható: DRZ és LBK a gitárok mellett a színesebb vokált segítik, amíg VLVR kalapálja a dobokat.
De nézzük, mi az, ami az Epitaphe zenéjét korábban olyan érdekessé tette, mert ugyanezeket az elemeket kapjuk meg az új dalok esetében. Nem véletlen a II. lemezcím, mivel itt tényleg egyenes ágú folytatásról van szó. Maradnak a brutális dalszerkezetek és az előző kiadványt ismerőknek sem könnyű kapaszkodót biztosító bődületes hosszú tételek. Igen, a debütáláson sem fogták vissza magukat a srácok, itt sem kell őket különösebben félteni. A nyitó akusztikus Sycomore és a záró Mering Within Nothingness 2-3 perces melankóliája között három közel 20 perces szerzemény húzza meg magát, melyek szépen egy órás játékidő fölé emelik ezt a belső vívódásoktól, zenei káosztól csöpögő csodát. Nem sokáig rejtegeti a foga fehérjét egyébként a korong, hiszen a finoman építkező kezdés után a Celestial során már mindent bejárunk: mennyet, poklot és a köztes világokat is. Death metal, tiszta ének, elemeire hulló világ, már-már jazz hangulatú dobtémák és véget nem érő misék sokasága ez a tétel.
Az önpusztító hajlam hiányában vágtam neki a következő dalnak, ami a bíztató Melancholia névvel volt ellátva a tracklisten. Kifejezetten a szívemhez nőtt ez az időben ismét gazdag tétel, ahol a szimpla halálfém rövidke megjelenése mellett aprólékosan kidolgozott betétek, teljesen érzésből feljátoszott részek egyaránt találhatók itt is, sőt, néhány percet kiváltképp improvizációnak éreztem. Megjelenik egy kevés tiszta ének, de nem ez lesz a legjellemzőbb. VLVR dobjátéka szaggatja szét legelőször a zenét, de aztán lassan a többiek is elkezdik a saját, „franciás” útjukat járni. Szerethető elmebaj, ez kétségtelen, de azért jól esett utána az Insignificant. Ennek az első 10 perce (igen, újabb óriás) az, ami igazán hajaz a hagyományos death/doom világra, kicsivel később pedig már be is durvulunk, hogy aztán egy csodálatos instrumentális lezárással utazhassunk hosszú perceken át. A hangszerek között meg vannak említve olyanok, mint furulya, szaxofon, analóg szintetizátor, de ezek elég jól el lettek rejtve a nagy teljességben.
Újfent összetett, itt-ott kaotikus, de bőven szerethető anyag tehát az Epitaphe következő dalcsokara, ami megköveteli az időd és figyelmed, de ugyanakkor könnyedén el is varázsolhat, akárcsak a lemez borítója. Munkásságukat első sorban tudom ajánlani az Esoteric, valamint a The Ruins Of Beverast rajongóinak, akik új kedvencet is avathatnak. Az albumot elérhetitek a csapat bandcamp oldalán is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Jó volt olvasni és hallani.
Ízlés dolga, de nekem bizony barátkozni kell ezzel a fajta, valóban sokmindent magába gyűjtő zenével. A zenekar névválasztása miatt kerestem az erősen progresszív rock hangulatot (tudom butaság), és esküszöm, ha a horrorisztikus, a korai Napal Death-t is megszégyenítő morgást leszámítom és kicsit áthangolom akkor a régi Rush valahol benne van.
AZ „alkotón kívül nem igazán érdkel más”-t ra pedig: szerintem van keletje ennek a zenének az undergroundban.