A napokban jelenteti meg új nagylemezét a francia black metalos Hyrgal zenekar, ennek örömére végre magam elé vettem 2020-as Fin De Régne lemezüket. Igen, ahogy látjátok a lelkesedés nem volt épp a legnagyobb, de nem szeretem a tartozásokat. A negatív hozzáállás azonban nem véletlen, mivel korábban már találkoztam velük a Serpentine című bemutatkozásuk alkalmával és nagyjából képben voltam azzal kapcsolatban, hogy mit is fogok kapni ettől a csapattól. A debütáláson egy összemosott hangzással rendelkező, tipikusan franciás post-black folyamot kaptam, ami kapaszkodók híján szépen át is folyt a szűrőrendszeremen. Persze, ahogy ez lenni szokott, az előítélet megint kisebb pofára esést hozott, mivel a Fin De Régne messzemenően továbblépett a pince hangzástól és olyan brutalitással nyitott, hogy gyorsan elfeledtette velem a múlt sérelmeit.
Rögtön felmerült a kérdés, hogy hogyan tudott a zenekar néhány év alatt ekkorát ugrani minőségben és ilyen sokszínűvé, lüktetővé válni? A válasz sem várattatott magára sokáig: az egyetlen alapító tag, C.F. énekes, gitáros mellett a kiadványra szépen lecserélődött az egész társaság. A dobok mögé N.M. ült, aki a Artefact, Eon, Swart Crown projektek berkein belül bizonyított tálentumát csont nélkül hozta át ebbe a projektbe, a polip karokkal megtámogatott zenésznek pedig bizony szükséges a jó hangzás. Érkezett egy új basszer A.C. személyében, aki a Deveikuth zenekar kapcsán érdekelt, valamint a gitárhang és az ének megtámogatására M.N. a Havorból, bár ő elvileg a felvételek után került be hivatalosan a jelenlegi felállásba. Mondhatni ez egy új formáció lett, ami alapjaiban, elveiben követi a modern black metal törekvéseket, de jóval kézzel foghatóbb és mondhatni szórakoztatóbb kivitelben.
Ezen körülmények tehát mind közrejátszottak abban, hogy a Hyrgal erősebben térjen vissza a korábbinál. Tipikusan franciás, kissé disszonáns, de mégiscsak közérthető formulákkal, valódi pusztítással nyitják meg a lemezt a Colère Noire című dallal, ami nem túl hosszú, de arra bőven elég, hogy a parazsat felélessze. Pont ezért megakasztó kissé, hogy a Malthusien csak lassabb építkezéssel képes azt megtartani, pedig önmagában nem lenne egy rossz szerzemény. Tipikusan olyan érzést kelt azonban, hogy szinte alig indultunk el, de már két lábbal tapossuk a féket. A megtorpanás után az Ennemi(E)s ránt vissza minket a sötétségbe kellő agresszióval és nagyszerű dobjátékkal pont annyira, hogy utána már el tudjuk viselni a Sépulcre című avant-garde ihletéső vonaglást. A Glyphe de Sang folytatja a dalok sorozatát, amit nagy ívű, büszke szerzeménynek szántak első hallásra, azonban a végére sikerül ellaposodnia. Valahol itt jöttem rá, hogy C.F. hangterjedelme már fáraszt, a gyülölködő károgásában igazából kevés a taralom. A rövidebb Héritier mort-né gitárszólója és lüktetése szerintem simán teljesítette elődje kitűzött céljait, viszont világossá vált, hogy a rövidebb dalokkal jobban működik a Hyrgal gépezete. No, ezek után vár ránk a Triste Sire 7 perc feletti játékidejével…méghozzá azért, hogy rám cáfolva az egyik legjobb dalként maradjon meg a fejemben. A sebesség rohadt jól áll a csapatnak, itt pedig csúcsra járatják minden lehetséges módon. A zenében igazán érdekes ötletek jelennek meg, ráadásul a vokált is sikerül néhány közös bekiabálással érdekessé tenni, végül egy könnyed ambient lebegéssel vesznek tőlünk búcsút.
Igazi hullámasút, időnként erőteljesen önmagát kereső alkotás a Hyrgal lemeze, aminek minden hangján átsüt a profizmus és a tenni akarás, de a közös irány, az elképzelések kiforrottsága nem igazán tudott mindig meggyőzni. Talán nem véletlen, hogy a friss lemezüket (május 20-én jelent meg) a banda öndefiniálásként saját magáról keresztetle el. Ezúttal is történt némi változás a felállásban, méghozzá egy újabb doboscsere tekintetében tudtak csak megegyezni. Én bizalmat fogok szavazni nekik és rárepülök a bandcamp oldalukra, hogy ezt mennyire érdemlik meg, természetesen ti döntitek el.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.