Zenekarban játszani jó buli lehet: együtt agyalni, készíteni a dalokat, járni koncertről koncertre és saját hangszerünk tökéletes kezelésére koncentrálni. De jó buli lehet egy emberként is alkotni: senki sem szól bele a dolgunkba, az önkifejezés legmélyebb zugaiba nyerhetünk betekintést. Legtöbbször ez a két érv szokott felmerülni a különféle formációk tekintetében, de valljuk meg, manapság már születnek olyan produkciók, melyekről külön ismeret nélkül nem tudnánk eldönteni, hogy egy ember felelős-e értük, vagy egy kisebb focicsapat. Az izraeli Defiled Embrace kapcsán azonban nem voltam ilyen szerencsés, mivel itt az eléggé egysíkú hangzás, azonos módon megszólaló hangszerek és a hozzájuk idomuló morgás/hörgés kétséget sem hagyott bennem afelől, hogy itt csak egyetlen elkövetőt kell keresnem. Ő egyébként nem nagyon rejtette véka alá kilétét, 2021-ben útnak indított projektjének neve mellett Maten Kedar neve is szerepel a promóciós levélben. Azt sem titkolta el különösebben, hogy a 11 éve formálódó, teljes mértékben általa írt dalok egy része nem is ebbe a projektbe készült, sőt, különösebb albumra kerülési szándék nélkül születtek, ami talán újabb magyarázatot ad a lemez semleges hangulatára, jellegtelenségére. Ennek ellenére úgy néz ki, hogy a 8 tételre felfigyelt egy kiadó is, a legutóbbi hírek szerint pedig már zenekar is formálódni kezdett Matan köré, hogy rögzíthessék a folytatást.
Ha ez így van, talán az új korongnak lesz lehetősége arra a hatalmas vállalásra, amit a digitális formátumban érkezett dalcsokor mellé kaptam az album leírását tekintve. Gondoljatok bele, milyen elvárással indítottam el a kiadványt, amikor a szerző művét olyan alapvetésekhez hasonlítja, mint az Ahab, Doom:VS, Mourning Beloweth, Swallow The Sun és Clouds. Ehhez képest a Whispers Of The Forest igazából egy tipikus My Dying Bride, Anathema, Paradise Lost kópia, tipikus death/doom tempóval, melankolikus, de mindenhonnan ismerős megoldásokkal. Ezek az összetevők a maguk módján már csak ismerősségük révén is elszórakoztatják a műfaj rajongóit, de különösebb vágyat sem szülnek az újrahallgatásra.
Egészen korrekt, billentyűkkel megtámogatott témákkal nyit az And The Clouds Cry, ahol a szokásos szimfonikus elemek mellett megmutatkozik Maten énekesi énje is, amin remélhetőleg a zenekarrá válás majd segíteni fog. Egysíkú morgása, tompa hörgése egy-két tétel erejéig még működőképes, de hosszú távon igencsak fárasztó tud lenni. Hosszú “gyártási ideje” ellenére egy laza koncepció is megbújik az egyre lassabb, egyre szomorkásabb dalok mögött: a természet változásait helyezi párhuzamba az emberi élettel. Persze itt nem a szikrázó napsütésről és a sziklafalakról azúrkék tengerbe ugró bikinis lányokról fantáziálhatunk a legtöbbet, a középpontban az ősz és a tél elkerülhetetlen elmúlása található.
A ’90-es éveket felidézendő, a nyitó dalban akad egy rövid gyorsulás is, de különösebb szerepet sajnos nem játszik jelenlétével. Ezzel a fegyverrel több tételben is találkozhatunk, de legtöbbször eléggé előkészítetlen, funkciótlan formában. Kétségtelen, hogy főszereplőnk nincs híján a hangulatteremtés képességének, sőt, a maga idejében ez akár egy igazi underground kinccsé is válhatott volna, de 2022-ben a Whispers Of The Forest megmarad egy lelkes, de nem túl meggyőző próbálkozásnak. Az első három dal eléggé egy sémára van felépítve, így elsőnek az utánuk érkező Empty Room volt képes igazán lefoglalni, ami a pontatlanságai, néhány fura megoldása ellenére is egész kellemes dal. Kár, hogy a több, mint 50 perces korongon több ilyen tételre nem futotta…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Remélem a zenekarrá válás segít a hiányosságok palástolásában. Tetszetős, de szerintem a felesleges elemeket tűzzel-vassal kellene írtani. – Néhol indokolatlanul hosszúnak tartom, de mia culpa, az idő telik… S úgy érzem, számomra már kevés adatott.