Az elmúlt ünnepek töltött káposzta-halászlé holokausztja kapcsán mindenki számára világos lehet az a fogalom, hogy „sok”! Én is így vagyok az irgalmatlan mennyiségű metal dömpinggel. Oly mértékű kiadvány áradat van, hogy néha már úgy érzem mindenkinek egy metal bandában kéne játszania ahhoz, hogy kijöjjön a matek. Az ember várná a cinkos összekacsintást sorbaállás közben a büfében vagy egy nyamvadt „ördögvilla” villantást, hogy felvállaljuk közös érdeklődésünk színterét. De valahogy még sem így alakul a valóságban. Viszont mégiscsak megtelik az ember a rengeteg új anyaggokkal, bandákkal. Melyek sajnos sok esetben egyediségre való törekvést nyomokban sem tartalmaznak. Ellenben ki az, aki tegnap evett és ma nem éhes? Így került a terítékemre frissen, ropogósan egyenesen a holland Hammerheart Records konyhájából tálalva a Wothrosch debütáló lemeze. A bandát létrehívó athéni trió 2018-ban lépett szentségtelen útjára azzal a céllal, hogy életre hívja extrém zenei műalkotását. Rá egy évre paktumot kötöttek George Emmanuellel (ex-Rotting Christ), hogy megteremtések a banda zenei hangzását, mely az Odium debütálólemezben teljesedett be. A tervezett 2022-es évvégi megjelenés kicsit csúszott, így a korong idén január 13-án dobbantott az említett kiadónál. Ez a sludge, black, death metalként aposztrofált produkció különleges finomságnak ígérkezett az előző évben ízelítőként bemutatott két nóta nyomán. Az anyag híre ezért már jócskán megelőzte a kiadványt. Egy igazi tetemrehívásként a zenei téboly színpadán. Mondanom sem kell, hogy ez egy meghívó a bálra, amit nem utasíthatunk vissza! Így ne is kerülgessük tovább, fogjunk is neki a kiadvány elfogyasztásának!
Már a lemez ízléses képi világa is jóérzéssel sejteti, hogy egy minőségi produkcióhoz lesz szerencsénk. Attól függetlenül, hogy zseniális művei vannak, én mégsem kedvelem annyira Seth Siro Anton (Septicflesh) fotómontázsos borítóalkotásait. Elvitathatatlan ezeknek az alkotásoknak az érdeme, de valahogy hiányolom belőlük a mélyebb, személyesebb üzenetet. Az Odium visszafogott vizuális körítése mégiscsak belobbantotta lelkem sötét pincéjében szunnyadó gyertyalángocskát. Talán a letisztult kompozíció, ami magában rejt egy mozgást, de valahogy dinamikájában mégiscsak statikus. Mintha az idő fagyott volna meg. A ló önmagában igen kifejező szimbólumként tud operálni, de itt most felejtsük el a csillámpónik vidám ménesét. Valami másról van szó. Az én felfogásom szerint: magának az elmúlásnak a sápadt lova köszön vissza a képről. Előre vetítve, a fülelnivaló sem igazán távolodik el ettől a víziótól. Ugyanis a lemez eltökélt célja, hogy feltárja az emberi élet legsötétebb aspektusait. Ez tagadhatatlanul egy nemes cél, de azzal sem szállhatunk vitába, hogy sok banda tüntette fel ezt már a sajátjaként. Viszont a korong címe kapcsán is gyaníthatjuk, hogy itt valami mélyebb tartalommal lesz dolgunk. Az Odium latin eredetű szó és valamilyen cselekvény, vagy elhatározás nyomán támadó ellenérzetre vagy gyűlöletre utal. Emiatt is már erős sugallatunk lehet afelől, hogy ezek a legények tényleg nem csak üres frázisként emlegetik a sötétséget, gyűlöletet és a hanyatlás impresszionista festőket is megszégyenítő színárnyalatainak bemutatását. Az anyaggal történő barátkozásom okán igazolhatom, hogy Odium nyomán egy igen mély zuhanásban lehet részünk. Egyenesen az éj nyomasztó sötétjébe, de itt most nem kérhetjük meg az egyik szerettünket, hogy hagyja felkapcsolva az éjjeli lámpát amíg elalszunk, mert ezzel az emésztő feketeségben lapuló szörnyeteggel egyedül kell megbirkóznunk. Őszintén nem is tudom garantálni, hogy a lemez végére mindenki épségben vissza is fog térni ebből az őrületbe fojtott miazmás világból.
A lemezen helyet kapó nyolc nóta mind egyszavas címet visel. A súlyos tartalom éppen annyira kifejezhető egyszerű formában is nem kell hozzá a színpadias körítés. Talán ez még egy ridegebb módja a közlésnek, mert még annyi tekintetet sem éreznek irántunk, hogy költői cicomák közé foglalják számunkra a dalok tartalmát. Nem is tudtam elkerülni, hogy ne lépésről lépésre vegyük szemügyre ezeket a szerzeményeket. Óvatosan lépkedve lépcsőfokról- lépcsőfokra egyenesen le a Pokol bugyraiba. Ahogy a Wothrosch stílusát jellemezték megerősíthetem, hogy itt valóban egy zenei kimérával van dolgunk. Az irányzatok legrútabb, legsúlyosabb vonalait gyúrták össze ebbe a szörnyetegbe. Mostanság gyakran találkozhatunk olyan bandákkal, akik vegyítik a különböző irányzatok elemeit, de ez még kevés ahhoz, hogy igazán kifejezővé váljon a tartalom, és ami az őszinteség első próbáján gyakran el is bukik. A trió esetében szó sem lehet műviességről. A különböző irányzatok elemei pont úgy keverednek, ahogy azt az agresszivitás kifejezésének eszközeként a zene legjobban megkívánja. Aki nem érez magában elég elszántságot, hogy bevesse magát ebbe az őrjöngő fekete fém, agresszív halál metál és sludge olvasztóüzemébe, akkor még a lemezt megnyitó Child nótánál még idejében visszafordulhat. Az első ütemek magukon viselik hazájuk nagyjainak, a Rotting Christ hipnotikus témáinak keze nyomát, de ez az érzet gyorsan el is oszlik az iszapülepítő riffek hallatán. Azt hiszem a tumor az a szó, ami mindenkiben iszonyatot kelt. A második nótát nemes egyszerűséggel erre a névre keresztelték. Brutális halálmetál darálójában találjuk magunkat! A Septicflesh drámaisága, a Behemoth és a Morbid Angel féle fröcskölő gyűlölet áradat ugrott itt be. Emellett az egyedi ízvilág karakteresen kirajzolódik és minden irányzat elemeit a magas szinten jelenítik meg. A folytatás a Disease iszapos, kínpadra vonó témáinak formájában érkezik meg. Ez a gyulladt fekélyként lüktető darab melyet tantaluszi kínokat megjelenítő vokál-paletta tesz még emlékezetesebbé. A vokál tényleg kegyetlenül tébolyult. Borzalmas sikolyok, károgás, klasszikus sírgödörből áradó, dögletes halál metál hörgés egyaránt képviselteti magát a felvételen. Egyébként a vokál-szekciót az album brutálisan nagy erősségének tartom. Ez tényleg egy különálló, figyelemfelkeltő mozzanata az banda alkotásának.
A soron következő Sinnert intro vezeti fel, amit én nem tartottam feltétlenül fontosnak. Egy kicsit csorbítja a komolyságot. Viszont jól reprezentálja azt, hogy tényleg megéri jónak lenni, ha bűnösként ilyen büntiben részesülünk. Ennek ellenére a dal vége felé hallható szenvedő nyomorultak jajveszékelése igen kellemesen hatott. Oda pont elkélt ez a kis hangulatfokozó. Természetesen ilyen mértékű borzalmat és epeízű gyűlöletet nem is lehet igazán ép ésszel elviselni. Ezért arról is gondoskodtak, noha nem is túl bő-markúan, hogy a dalokba kapaszkodókat és már-már dallamosabb témáknak mondható részeket is beintegráljanak. Ahogy ez meg is mutatkozik a Purge című nótában egyfajta melodikusabb gitárjáték formájában. Itt is ügyesen lavíroznak a műfajok között végig fenntartva a figyelmet és a lelkesedést a korong iránt. Itt még hatásként megemlíthető az Anaal Nathrakh féle pusztító őrjöngés is. A duó ezt kíméletesebb porciókban szervírozza, nagyobb hangsúlyt fektetve a sludge elemek alkalmazására, de ettől még ennek a hatásfoka nem marad el sokkal az említett zenekarétól. Hatodik dalként a címadó számot hallhatjuk. Amin én nehezebben találtam fogást. Nekem ez a szám egy kicsit szétcsúszott. Nem igazán tartottam összetartónak a témákat, ennek ellenére az album egyik legjobb momentumát tartalmazza. Egyszerűen megfogalmazva „törzsi” dobolás, kórus tűnik fel benn színesítve a nóta eszköztárát. Talán arra utal, hogy fennhéjázó modern társadalmunk igazából egy törékeny rendszer, és ha az inkubátor, ami ezt lehetővé teszi és működteti bedöglik, akkor eszméletlen gyorsasággal zuhanunk egy elképesztően aljas és primitív szintre? Nem tudom, de bennem ez az érzés jelent meg. Death metal örvény formájában következik a Mass. Nem is nagyon kerülünk ki ebből a szorításból. Kegyetlen darálásba itt is bekerül egy enyhülést hozó dallamos futam, leginkább a black metal jegyében. A vokalizálása talán ebben a szerzeményben a leghátborzongatóbb, a botrányos és extrém színpadi tevékenykedéseiről elhíresült Niklas Kvarforth vendégszereplésével kiegészülve. A nóta vizuális megjelenítéséhez az egyedi látásmódjáról ismert svéd rendező Claudio Marino közreműködésével készült egy korhatáros besorolást kapott videó is. A korong zárótételében ismét visszaköszön egy kis Rotting Christ tónus. A sokat mondó Reign dalcím egy igazi alvilági dzsemboriba invitáló darabot takar, mely méltó lezárása az Odiumn nem mindennapi hanganyagának.
Teljesen felesleges bármiféle finomkodás és nem is foglak áltatni, ez egy ronda zene! Mégpedig pont olyan, ami feltépi rothadó világunk elüszkösödött sebeit felfedve azok gennyedző tartalmát. Garantálom, hogy nem fog tetszeni mindenkinek! Ide kell egy vaskos lelki erő és elhivatottság, hogy az ember meglássa, hogy ez bizony nagybetűs művészet. Nem lehet cicamicákkal és pillangókkal körül táncolva cukormázzal megfesteni azt, ami eleve undorító és elítélésre, megvetésre méltó. Ha valaki ezt nem tudja megérteni, akkor menekülni fog ettől a lemeztől. Ellenben akik értik, hogy mit akar közvetíteni a zene, azoknak a Wothrosch debütáló lemeze egy igazi csemege lesz. Az emészthetőség végett talán lehetett volna egy kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni a fogósabb témák beiktatására. De tény is való, hogy az albumot nem is leánykollégiumokba szánták. De az Odiumn így is egy kiemelkedő debütáló lemez. Még ha az alkalmazott eszközök és a módszer ismert is, de trió megvalósításában közvetítve végre valami frisset hallhatunk. Ha más szempontból nem is, de úgy tűnik, hogy a nagyívű kiadványok terén ez az idei év igen gyümölcsözőnek ígérkezik. Ezt a jóslatot Odiumn már rögtön év elején meg is erősíti számunkra. A lemez beszerezhető többek közt a kiadótól valamint digitális formátumban a bandcamp oldalukról.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Tegnap lepörgött kétszer, és mára is be van tervezve. Kíméletlenül erős anyag. Jó sűrű ez a január említésre méltó anyagok tekintetében.