Az amerikai Revelation egyike a legrégebbi doom metal csapatoknak, mely ilyen vagy olyan formában évtizedekig készítette korongjait, rendszerint változó minőségben. Ezen a skálán a jó és a nagyon jó foglal helyet véleményem szerint, pont ezért meglepő, hogy általában a kutya sem hallott még róluk.
Tény és való, hogy igazán erősek a ’90-es években voltak, mégsem lehet összefutni velük különösebb ranglistákon, értékelésekben. Hivatalosan a gyökereik 85-ig nyúlnak vissza, amikor Panic néven indultak, majd egy év múlva nevet váltottak. Több gyorsan fogyó demó után meg is kapták első lemezszerződésüket a Rise Above Recordsnál, Lee Dorrian (Cathedral, With The Dead, Napalm Death) ajánlásával. Mi ez, ha nem bizalomgerjesztő?
Régóta tervezgetem már, hogy előveszem nektek valamelyik korongjukat, a választásom pedig második, talán legjobb nagylemezükre, a Never Comes Silence-re esett. Ez nem sokkal a ’91-es debütálásuk, a Salvation’s Answer után készült, amit mind dalírás, mind hangzás terén szépen felülmúlt. A lemez a 2007-ig a projekttől távol maradó John Brenner igazi szerelemgyereke volt, akinek távozása után a banda még Dennis Corneliussal (OverSoul, Memory Driven, Place Of Skulls, Under The Sun) is csak az útkeresés végtelen örvényében töltötte az elkövetkező évtizedet a már említett jónak mondható kiadványok, projektek sokaságával. A megmaradt tagok próbáltak hűek maradni a megkezdett, érdekes irányvonalhoz, de igazából sosem tudták megteremteni azt a hangulatot, amit Brenner-rel sikerült. Ő egyébként az Against Nature keretein belül fogott megalomán lemezgyártási folyamatba, amely során rögzítették a marylandi vonal minden lehetséges variációját minden lehetséges minőségben.
A Never Comes Silence jelentőségének tehát legfőbb oka a dalszerző egyedi látásmódja: totális Sabbath, Count Raven uralta hagyományos doom, amibe a megfelelő tempóval szőtte bele a progresszív zenei szabadságot, a kalandozás lehetőségét. Ennek köszönhetően sok helyen használják a Never Comes Silence kapcsán a progresszív doom jelzőt, amit jó indulattal ráfoghatunk a produkcióra, de ezt sem a hagyományos módon. Ha progresszióra gondolunk, akkor első körben tördelt ritmusok, finom hangszerelés és kacifántos dalszerkezetek rajzolódnak ki legtöbbünk előtt és a doom metalon belül is akadnak ilyen formában gondolkodó próbálkozások (Confessor), azonban a Revelation nem a hangok és effektek halmozásában, egymásra dobálásában találta meg a maga kísérletező kedvét, hanem inkább a meglévő lehetőségek átértelmezésében. A zene szinte végig lassú, teletolva a legdögösebb és legsúlyosabb riffekkel, vastag mélabúval, ugyanakkor a dalszerkezetek merőben eltérnek a megszokott egyszerűségtől. Jóval kalandosabb utakat tudnak bejárni a cammogós tempó mellett, miközben egy több, mint órás játékidőt gyömöszölnek le a torkunkon. Hiába a teljesen egyértelmű inspiráció, az erőteljesen Ozzys énekhang, ennek az anyagnak saját egyénisége van.
Sokat segít a befogadásban a lemez már említett jó hangzása, ami alapján akár napjainkban is megjelenhetne, annyira súlyos megszólalással operál, bár ahogy a maga korában, most sem hinném, hogy többen lecsapnak rá, pedig simán odatehetjük ezt a lemezt a polcunkra a korai Cathedral, Saint Vitus, Trouble (a zenekar neve is egy dalcímükből ered) és Reverend Bizarre gyűjteményünk mellé. Azért a dalszerzés persze nem minden, ha nincsenek mellette jó zenészek, így John társairól is illik pár szót elereszteni. Az elektromos gitárt és az éneket nem engedte ki a kezei közül, viszont egy doomot igencsak érző basszerre, akinek játéka kifejezetten lényeges szerepet tölt be a lemezen mégiscsak szükség volt. Erre Josh Hart volt a megfelelő ember, aki olyan földalatti kult csapatokban fordult meg, mint az Asylum (később Unorthodox), a Chowder és az Earthride. A dobok mögött a szintén Against Nature projektbe vándorló Steve Branagan ült, aki nagyon jó érzékkel adagolja az erőt sem nélkülöző különféle lüktetéseket (különösen kedvenc tételem, az Ashes esetére gondolok, ahol ez a kifejezés tökéletesen megállja a helyét). Steve ott tevékenykedett napjaink egyik legnépszerűbb marylandi bandájának, a Mangog-nak a születése körül is.
Igazi underground csemege ez az album évtizedeken át a stílus megszállottjaiként tevékenykedő zenészekkel a fedélzeten, úgyhogy ha kedvet kaptatok egy hosszadalmas lazuláshoz, és persze meg is adjátok neki a megfelelő alaphangulatot, akkor vágjatok bele. Részemről klasszikus, viszont a záró címadó tételt sosem tudtam egészen elfogadni, így marad a kövér 9 pont. Ezen felül érdemes még körülnézni a banda terebélyes diszkográfiája, mellékprojektjei háza táján is, mert ha hibátlan lemezbe nem is, de kiváló dalokba bőven bele lehet futni!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Nyugodj békében John Brenner! Ma Revelation maratont tartok.