Nem tehetek róla, de szeretek kategóriákban, valamelyest korlátok között gondolkodni és ha valamiről kialakul bennem egy kép, abból nehezen engedek. A lengyel Godz ov War Productions esetében például hiába van megadva, hogy death/black/doom zenekarokkal foglalkozik, a tőlük kapott promók alapján egyértelműen a halálfém megbízható, ám nem kiugró hírnökeinek könyveltem el őket magamban. Ez lehet, hogy csak a véletlen, hiszen náluk tanyázik egy nagy kedvencem is, az Odraza. Kínálatukban mégiscsak több a vegyes felvágott, mint a valóban rideg black metal. Némileg most árnyalódik a kép, hiszen a második lemezét megjelentető, kissé érthetetlen nevű Königreichssaal egyértelműen a sötétséget szolgálja, még ha nemes egyszerűséggel oda is biggyesztették stílusmeghatározásuk mellé a doom és avant-garde jelzőt. Nevük egyébként az egyszerű, oltár és szentképek, különösebb ismertetőjegyek nélküli vallási gyülekezőhelyekre utal (Király-terem Jehova tanúinál). A magáról nem túl sok információt eláruló horda valamikor 2018-ban kezdte meg működését, melynek eredménye egy nagylemez 2020-ból és egy rövid EP 2022-ből. Különösebb adalékokat nem találtam a tagok múltjáról, pedig biztosan akad, hiszen a dobokért felelős Jakub, a gitárért és veszett vokálért számon kérhető De Atevs mellett itt találjuk Papa Arturt is, aki a maga 60 éves korával a billentyűket és a basszust kezeli, valamint néha túlvilági kántálásokkal is színesíti az összképet.
De vissza a kategóriákhoz… A doom metal erőteljesen zárójelbe tehető, akárcsak az avant-garde jelző, mivel a Königreichssal egyértelműen a jelenkori, kissé sajátos ízű lengyel black metal hullámban érzi jól magát, hasonló kiadványok tekintetében pedig a szélsőségesebb, nyomasztóbb, talán kísérletezőbb hajlamú anyagok között kell turkálnunk. A disszonáns hangok ellenére nem tagadhatja le hagyományos black metal mivoltát sem. Hallgatás közben felsejlettek olyan bandák, mint a szintén lengyel Furia, a Kriegsmaschine, de a francia Deathspell Omega is inspirációként szolgálhatott a triónak.
A június 7-én érkező Psalmen’o’delirium sötét, zavaros és letaglózó, 5-6 perces tételei pedig a vallásosság minden formáját támadják. Kitűnő példa erre a nyitó Iskarja, ami Júdást áldozatként, az igazság királyaként állítja be. Persze nem ez az első zenekar ilyen témavilággal, eszköztárának köszönhetően azonban igazán hatásosnak mondható. A dal csak néhány pillanatra ül le, lassul be, szinte végig agresszív üzemmódban sulykolja belénk egyszerre a dühöt, a csalódottságot és a reményvesztettséget. A kapaszkodókkal ellátott, mégis szabadon áramló dalszerkezet csúcsán (de igaz ez az egész albumra) a vokál nyersessége, változatossága áll. De Atevs hol leugatja a fejünket azért, mert bármit elhiszünk, máskor a fogai között mormolva szórja ránk az átkokat, vagy csordakiáltásokkal hív minket csatába. Az említett Papa Artur belépése külön színfolt, hiszen öblös, távoli, tiszta éneke, bömbölése valóban hidegrázós pillanatokat szül, főleg a másodikként érkező, jóval epikusabb hangvételű Rubicon című tételben.
Ez a dal egyértelmű kedvenccé vált nem túl eredeti, de modern harmóniáival. A gátak ledöntésére, a végső harc megvívására buzdít, aminek eredménye a vértenger fölé emelkedő, kötöttségektől megszabadult lélek. A sikolyokkal érkező Lazaret az atmoszférikus, depresszív vonalat tűzi ki zászlajára, bár jóval rövidebb elődeinél, kórusai pedig egy az egyben az előző tétel hangulatát lovagolják meg újra. Szintén erős darab a lemez közepén elterülő, címadó dal, a Psalmen’o’delirium (a dallistában csak Psalmenként van feltüntetve, a szövegkönyvben viszont egészben), melyben erősebbek az avant-garde törekvések, de a doom is itt mutatkozik meg valamilyen szinten. A 8 és fél perces szerzemény a kétségbeesés zsoltára, ami német és lengyel nyelvű elemeket, narrációt tartalmaz. Egy kissé túlnyújtottnak tartom a témáinak változatosságához képest, ettől függetlenül kellemes black metal csemege sajátos hangulattal. A monotonabb Delirio szépen egyensúlyozza a korábbi, csapongóbb hozzáállást, úgymond tradicionálisabb felfogású black metal. Az utolsó előtti, Anatema című dal sajnos már jóval művibb, ugatós vokálja, végig fenntartott szaggatott ritmusai már untattak. A záró Satyros kalapálása azonban részben felébresztett a hibernációból.
Finom kis visszatéréssel készül a nyár elejére a Königreichssaal, bár nem ez lesz a lengyel fekete fém újabb katalizátora, mozgatórugója. A folyamatos nyomasztó hatás a végére már nagyon soknak tűnik, ötletből is kevesebb jut az utolsó negyedre, ettől függetlenül ajánlható lemez az említett bandák kedvelőinek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
