Vannak dolgok, amik örökké az élők érdeklődésének középpontjában maradhatnak, mint például a halál. Így nem véletlen az sem, hogy hiába köthetjük a death metal születését a 80-as évek végéhez, 90-es évek elejéhez, a műfaj lendülete és népszerűsége igencsak töretlennek mondható, még ha a médiában már nem is futunk össze vele olyan gyakran (a maguk idejében is csak meghökkentő jellegük miatt kerülhettek az átlagember elé egy-két hírben, riportban a kifejezetten metalra specializálódott sajtótermékeken túl). Persze vannak, akik az újdonság hiánya miatt ugyanúgy elavultnak tarthatják ezt az irányt, mint esetleg az egykor fényesebben ragyogó hard rockot, thrash metalt, vagy bármit, amire nem lehet ráfogni, hogy újszerű vagy innovatív. Szerencsére azonban akadnak olyan csőlátású rajongók, akik nem szívesen cserélnék le a jó öreg kézzel hajtós húsdarálót az applikációval indítható digitális berendezésekre, úgyhogy a minőségi death metalra még mindig van igény, ezt a régi és friss zenekarok pedig próbálják is kiszolgálni meglepően gazdag felhozatallal. Ezek között bukkant fel 2024-ben amerika legkisebb államából (Rhode Island) a Retching nevű duó, akik bemutatkozásukat már abban az évben közkinccsé tették digitális formában, nem sok visszhangot keltve. Arra azonban elég volt az anyag, hogy felkeltse a Transcending Obscurity Records figyelmét, akik felkarolták őket és némi csiszolás után idén fizikai formában is megjelentetik ezt a pusztító death metal förmedvényt.
Igen, itt erről van szó, egy valódi förmedvényről, aminek tartalmával kapcsolatban nem lehet kétségei egy rajongónak sem, amint ránéz a lemez borítójára, vagy tudatosítja magában, hogy a zenekar neve öklendezést, hányást jelent. Kripta, kripta, kripta, fűrészelés, húsrágás, halálhörgés és lánccsörgés a régi, jól bevált receptek alapján. Hogy ezeknek zenei alapokba való átültetéséből mely részeket vette ki Latex és Mondo, az már nagy kérdés, hiszen a mellékelt leírás alapján ők az erotikus nyögésekért és a folytogatás közbeni hörgésekért felelnek. Ez poénos, de azért kiváncsi lettem volna, mert igazán jól muzsikálnak és a hangszeres tudással sem állnak hadilábon. Ez a tény teszi érdekessé a projektet, mivel a Cannibal Corpse, Suffocation örökségápoláson túl olyan zenekarok nevét is felhozhatjuk mellettük, mint a Fulci, a Devourment és még pár komolyabb pályatárs az ezredforduló utáni időkből. A bomlás bűzétől megrészegült, a tömegpszichózis narkotikus káoszába kapaszkodó csontkukacok ugyanis nemcsak a régi sablonok puffogtatására tudják ropni a táncot, a Retching hoz annyi vérfrissítést egészen erős dalszerzésével, hogy az anyag több legyen egy nosztalgia dalcsokornál. Ilyenkor szokás megjegyezni, hogy ha a kiadvány 30 évvel ezelőtt látott volna napvilágot, akkor mára korának egyik klasszikusaként emlegethetnénk. Nincs szó tehát nagy reformációról, a death metal gyökereinek újraértelmezéséről, kiforgatásáról, csupán a rendelkezésre álló alapanyagok gondos elrendezéséről, ami képes még most is szórakoztatni.
A mindösszesen 32 perces Charming The Decomposed 9 tétele rádióbejátszásokkal, apróbb narrációkkal van megszakítva, melyek az egyébként nagyrészben brutális tempóval zakatoló dalok során még némi levegőhöz is juttatnak minket, amire bőven szükségünk lehet. A hangzás modernnek tekinthető, a mélyre hangolás és a nyersebb dobok azonban megadják a régi sulis death metal érzést is. Minden dalban akad egy-két fogósabb riff, sötét tónusú, rövid szóló, azonban számomra a legfőbb mozgatórugó az egész produkcióban a dobjáték és a basszus volt. Jól hallhatók és a izgalmassá teszik mind a darálást, mind a lassabb részeket.
A Retching lemeze olyan, mint egy doboz banános bonbon. Forrest Gump logikáját megcáfolva kurvára tudod, hogy mit veszel belőle, de nem érdekel, mert a banános a kedvenced és bármikor szívesen fogyasztod.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
