A Backelin (unoka)testvérek idén már a tizedik alkalommal zenésítették meg nekünk az infernót és adtak zenei aláfestést a pokolba vezető úthoz. A tiszteletre méltó karrierút legújabb fejezetének bemutatása előtt viszont egy kis személyessel szeretnék indítani. Be kell valljam, a Lord Belial „Enter the Moonlight Gate„-je a kedvenc black metal albumaim között szerepel. Azt a lemezt valamiféle magasztos melankólia lengte be, aminek a hangulatát kevés zenekar tudta megidézni. Számomra ezért is volt fájó, hogy idő előrehaldtával a zenekar hangzásvilága egyre inkább death-re jellemző elemekkel kezdett kibővülni, eltávolodtak a magnum opusuk hangulatától. És habár sok remek album volt a későbbiekben is a repertoáron, valami nekem mindig hiányzott belőlük. Ezt a valamit, ezt a szenvedélyt véltem most újra felfedezni az Unholy Trinity-ben.
Az első szám az Ipse Venit egy kifejezetten emlékezetes dal lett. A fülbemászó rerfénjének köszönhetően biztos, hogy a jövőbeli koncertek állandó részét fogja képezni. Ez után azomban nekem az album kicsit leült. A Glory to Darkness, a Serpent’s Feast és a Blasphemy alatt (2., 3. és 4. trackek) könnyen elveszítheti a figyelmét az ember, „belebambulhat” a hallgatásba ha nem fókuszál eléggé. Az In Chaos Transcendt-től kezdve viszont mintha új lendületet venne az Unholy Trinity. Valahogy innentől jobban működtek a dalok. Több mélység került beléjük, dallamosabbak lettek, kevésbé monotonak. Mielőtt bárki félreértene, szeretném leszögezni, hogy az összes szám az albumon rendelkezik karakterrel, mindegyik élvezetes a maga módján. Egyik szám sem rossz. Pusztán a személyes véleményem alapján ítélem meg az „A” oldalt egy árnyalattal gyengébbnek.
Az album második felében a Lord Belial elkényezteti a hallgatót. A The Whore, a Scornful Vengance és a The Great Void mind nagyszerű számok. Utóbbi kettő a korábban megemlített Enter the Moonlight Gate hangulatát is fel tudta idézni, ami mindenképpen megsüvegelendő teljesítmény, számomra pedig egy kis ajándékkal ért fel. A lemez zenitje viszont az Antichrist, az utolsó mű. Mondhatni keretes szerkezetet alkot ez a majdnem 9 perces mű az első számmal abban a tekintetben, hogy a befejezés is egy dallamos, emlékezetes refrénnel lopja be magát a szívünkbe (és a koncertekre). Úgy látszik a tizennégy évnyi szünet még a 2022-es Rapture után is érződik, a hosszabb kreatív szünet több albumra való munícióval láthatta el a Lord Belial-t.
A stúdióban King Diamond által ismertté vált Andy LaRocque mesteri munkát végzett. Az Unholy Trinity nagyon jól szól, black metalhoz képest egészen élénk a hangzásvilág, de ez kifejezetten jót tett neki. Valószínűleg a többséghez tartozok azzal a véleményemmel, hogy a black metalnak előnyére vált az, hogy eltávolodott a kilencvenes évek ellenkultúrális gyökerű vacak, zajos, szándékosan minőségtelen stúdiófelvételi módszertantól.
Az album hallgatása közben az az érzésem volt végig, hogy a Lord Belial-on mintha nem fogna az idő. Még ugyan úgy megvan bennük a tűz, az indulat és az agresszió mint közel harminc évvel ez előtt. Ha valaki az ötvenes éveiket taposó svéd triót fogatlan oroszlánként képzelné el, akik lapos, fáradt albumokkal tudnak már csak előrukkolni, akkor nagyon téved. Sokkal inkább cápák ők, akiknek a kihulló fogaik helyén új, ugyan olyan éles és kemény fogak bújnak elő, az éles és kemény albumaikat pedig ugyan olyan éles és kemény albumok követik.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
