A denveri Stormkeep tulajdonképpen a Wayfarer egy másik projektje, annyi különbséggel, hogy Joe Strong-Truscelli helyett Lord Dahthar-t választották maguk mellé zenésztársnak, aki el is foglalta helyét a billenytűk mögött. Ezzel együtt elhagyták a Wayfarer nyugat-amerikai határvidék szettingjét és egy számunka talán kevésbé kultúridegen területre merészkedtek be, a fantasy világába. Itt jegyezném meg Isaac Faulk nevét, akit a két említett bandán kívül még a Blood Incantation soraiból ismerhetünk és véleményem szerint a kortárs metal egyik legizgalmasabb figurája. Habár a Galdrum csak egy EP és négy számot takar, így is sikerült több mint 32 percesre híznia és több tartalmat magába szuszakolnia mint amit egy közepesebb album egy óra alatt tud.
Amikor először hallottam ezt a lemezt, arra gondoltam, hogy a srácok az óceán túlsó partján meghallgattak pár black metal albumot a műfaj aranykorából majd az elmúlt húsz év mintha meg sem történt volna alakítottak zenekart és elkezdtek zenélni. Ha valaki nem tudná, hogy ez a lemez 2020-ban látott napvilágot, akár azt is hihetné, hogy valamikor a ’90-es évek végéből pörget egy korongot éppen valahonnan Skandináviából. Mindezek ellenére érződik a Galdrum mégis frissnek. A műfajra jellemző kliséket a maguk javára használják ki és nem próbálnak meg görcsösen kitűnni a többi zenekar közül, azzal, hogy idegen, különleges elemeket erőltetnek bele a számokba, nem akarnak saját műfajt teremteni. A dallamos gitárjáték lendületes, a dob kellő változatossággal tölti meg a számokat, a szintetizátor pedig sose kerül lead szerepbe, nem nyomul előtérbe de mégis élettel tölti meg a trackeket. Utóbbi leginkább az epikusabb részekre segít rá és mindenképpen ki kell emelni azt, hogy mennyire erős atmoszférát képes teremteni a megfelelően kiválasztott tónusokkal.
Az első két számról röviden szeretnék értekezni. A Glass Caverns of Dragon Kings egy hangulatos szintetizátorral kezd, ami remek felütés és az erőteljes nyitódarab további részeinek. A második szám a Lightning Frost pedig kifejezettek Taake-szerű lett, simán ráférne a norvég mester bármelyik albumára. Mindkét dal nagyszerű, csak szuperlatívuszokban tudnék róluk írni. Már itt is érzékelhetjük azt a pluszt, ami nagyszerűvé teszi ezt az albumot, viszont a lemez második felénél lesz egyértelmű, hogy mi is ez.
A kislemez abszolút fénypontja számomra a harmadik szerzemény az Of Lore... A több mint 10 perces szám egy lágy akusztikus gitárjátékkal és fuvolával indít, majd innen folyamatosan épül a track, hogy egy epikus, kataklizmikus élményben kulminálódjon az utolsó két és fél percben. A világvégét és halált vizionáló befejezésből fakadó felfokozott hangulatot csapja le a Stormkeep az utolsó számmal a Lost in Mystic Woods and Cursed Hollowsszal. Ez a Solanum-ot idéző sejtelmes és lassabb dungeon synth csoda tökéletes kontrasztot képez az előző szám monumentális lezárásával szemben. A tűzből fagy lesz, a zajból csend, a káoszból nyugalom. Mindezt valamiféle magány hatja át. Ez a fajta lüktetés, ez a szembenállás, az ellentétes töltések egymásnak csapódása teremti meg a feszültséget ami a művészetet mozgatja, legyen az film, zene vagy irodalom. Ez az a szikra amitől lelket kap egy művészeti alkotás és ez az amit az AI nem tud megteremteni a mesterségesen alkotott képein. A Galdrum az utolsó számra lett több önmagánál, itt lett rezgő levegőből és hanghullámokból érzelem.
A Stormkeep tökéletesen alkalmazta a melódikus black metal összes elemét. Nem történt itt semmi forradalmi, semmi különleges. A Galdrum csupán ráérzett valamire ami mintha ma már teljesen eltűnt volna a fekete fém zenéből, mintha újra rátalált volna arra a romantikára ami miatt mindannyian beleszerettünk ebbe a műfajba valamikor.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
