Vékonyka
Önmagában adnék rá 5-öt, mert nagyon nem kenyerem az egész produktum és nem is biztos, hogy jól ítélem meg ebből eredően, de mivel a szokásosnál egy fokkal jobban bántotta a fülem a sok ódivatú, 30-40 éves dallam újra megrágott és kiköpött teteme, így jóindulatom jeléül csak egy pontot vontam le az eredeti elképzelésemből.
Korábban vártam a lemezeiket, vártam és rendre csalódtam, mert nem tudta hosszabb távon lekötni a figyelmem, nem kívánkozott vissza a "lejátszóba" az éppen aktuális lemezük. Ez a mostani is szépen beállt ebbe a sorba. Szerintem úgy 10 éve elvesztették a fonalat és csak a tapogatózást halljuk, ahogy keresik a régi dalok hangulatát. Elvonatkoztatva attól, hogy ezen név alatt jöttek már ki jobb lemezek is, ezt önmagában értékelem, és úgy egy kellemes, de feledhető lemez.
Vladimir nagyon érti amit csinál. Építkezik, türelmesen bontogat, jól időzít, ízlésesen színesít hangfoszlányokkal. Itt megvan az az eltartás, elrugaszkodás a hétköznapok mondvacsinált bújától, bánatától, ami akár csak ebben a körben is több lemeznél tetten érhető. Itt igazi mélységeket hallunk és tapasztalunk, ha megadjuk a kellő tiszteletet és odafigyelést a lemeznek. Külön kiemelném, hogy az elektronikát milyen jó érzékkel használja. Most ez a hidegfront szépen illeszkedik a zenéhez, de novembertől márciusig lesz az igazi terepe majd.
Ez is odafigyelést igényel, hogy mindent is ki lehessen hallani és nem a hangzás miatt, mert az brutál erőteljes és arányos, hanem mert annyi minden történik itt ebben a húszonpercben. Sárlavina a pusztulás gyászával meghintve, amikor kiállnak kicsit és megemlékeznek. Elképesztően igényes pusztításnak érzem ezt a lemezt. Egyetlen hibája az erénye is egyben, hogy rövid.
A dobgép nagyon büntet, meg minden ami digitális. Az egész nekem túl dallamos és vidám. Nem emelkedett, hanem nyájas, így képtelen vagyok komolyan venni.
Hasonlóan szépen összerakott anyag, mint a Katatonia, csak éppen elmegy mellettem. Hiába a sodró lendülete időnként mégsem tud magával ragadni, unatkozom a kelleténél sűrűbben.
Ezen a viharos, szeles, esős nyári estén jobb zene nem is kellett! Nagyon kellemesen szórakoztam a hallgatása közben! Átjött a skandináv érzésvilág, sokszor fogom még hallgatni!
Kétség kívül jó a hangulata, de mindig rengeteg hiányérzet marad bennem egy ds album meghallgatása után.
Nagyon nem nekem szól ez a melo/heavy/power zene. Profi hangszeres játék, de nem az én stílusom. Semleges pontszámot adok.
Mára már valóban túlsúlyban vannak az alter/prog/rock elemek a svéd banda zenéjében. Számomra érett, kiforrott, mélyen szántó érzelmeket közvetít! Nem érdekel a stílusa, az összkép nagyon rendben van, kellemes volt minden percét hallgatni! Azért vonok le egy keveset, mert valóban hiányzik a múltbéli zenéjük, de a maival sincs semmi bajom!
Nagyon örülök, hogy a bandcamp oldalukon van némi háttéranyag, egy pár soros ismertető, hogy miről is szól az anyag! No, azért nem lettem ds rajongó, de a szövegeket is tanulmányozva sokkal bővebb rálátás nyílik a koncepcióra, és Emaly történetére. Higgyétek el, egy ilyen stílusú lemezre/EP-re tőlem ez egy szokatlanul magas pontszám! Sok sikert kívánok a zenekarnak!
Misztikus és félelmetes. Kicsit másra számítottam, reméltem, hogy több lesz benne a black metal, de a tételeket a szintetizátor és a doom lassúsága uralja. Hiányérzetem maradt, de kap még esélyt!
Apokaliptikus black metal, kilátástalanság, reményvesztettség, kín, szenvedés hatja át a tételeket. Aki szereti a lelki nyomorba taszító hangorgiákat, az jól fog szórakozni a lemez hallgatása közben!
Nekem alapvetően tetszik ez a stílusú zene, nagyon jó kompozíciókat tartalmaznak a tételek! Néhol felsejlett a Lorna Shore és a Zornheym féle vonulat, de egyáltalán nem koppintásról van szó. Egy erős hetest simán megér nálam a lemez!
Minden egyes pillanata tökéletes!
Bernt Fjellestad hangjának heavy/power metalos színezete továbbra is hiányérzetet hagy, de kizárólag csak akkor, ha az In the Woods… évekkel ezelőtti gótikus, melankolikus hangulatát keresem. Ha azonban prekoncepciók nélkül hallgatom, akkor az énekes teljesítménye magasan kiemelkedő. Érzelmet és erőt egyaránt csodásan lehoz. A dalok és dallamok kétségtelenül In the Woods…-osak, a nyitó tétel különösen nagyot szól, de az egész anyag kellemes hallgatnivaló. A kedvenc albumom tőlük a későbbi időszakból a Pure, amire ez a lemez nem hasonlít, de nem is ez a feladata.
A Burning Sun kommentemben erről is megírtam a véleményem.
A műfaj első számú kedvelői számára ez a lemez többet érhet az általam adott pontszámnál, nálam azonban nincs ennél feljebb. Korrekt heavy metal/hard rock anyag, de ennek minden pillanatával találkoztam már, fülbemászóbb és eredetibb formában. Ez itt csupán zenei közhelyek halmaza, háttérrocknak azonban elmegy. Ártalmatlan darab.
Jonas Renkse hangjának és zenekarának sajátos hangulata, atmoszférája van és az időnként simogatásra vágyó befelé forduló léleknek éppen erre a zenére van szüksége. Gyönyörű album lett az idei is, a dalok roppant fogósakká válnak néhány hallgatás után, az érzelmi töltet pedig a megfelelő mélységekben érinti meg az embert.
Ez a kislemez nincs rokonságban a zenei preferenciáimmal. Naga nagyon találóan hollywoodinak nevezte, ami tulajdonképpen nekem is a legnagyobb problémám vele. Ha összehasonlítom a Wydraddear lemezével, akkor a Burning Sun sokkal változatosabb, ingergazdagabb, de nekem a színezete túl pozitív, direkt, steril. Ellenben a Wydraddear hangulata illeszkedik az ízlésemhez, sötét, elvont, élő-lélegző – és még akkor is, ha nincs annyi zenei ötlet benne, mint a Burning Sunban, vagy amennyit elvárnék tőle, a hangulata visz magával. Sokkal inkább arra áll rá a fülem, mint erre, és ez már tényleg ízlés dolga.
Az alkotó nagy ráérzéssel és hozzáértéssel nyúl a műfajhoz. Ez az ízig-vérig funeral doom korong egy pillanatra sem ül le vagy válik unalmassá. Az első hangoktól kezdve halad előre az egyre mélyülő mederben, majd az abba belefolyó patakok vízéből tovább terebélyesedik. A lelki szemeim előtt az album végére már egy hatalmas fekete folyamot látok, ami a sötét óceánba torkollik. Remekül felépített hangulatáradat!
Amikor belassul a zene (pl. a Metamorphosis közepe felé) még az addiginál is erőteljesebb, hangsúlyosabb képes lenni ez a kínokkal teli verem. Két apró megjegyzésem van: a vokál valóban jobban kikelhetne magából változatosabb acsarkodásokkal (mondjuk, ahogy Charlie Fell tenné) és jót tenne az összképnek több vaskos, ádáz középtempós rész, ami porrá őrölhetné az egyébként is legyalult hegyoldalt maga körül. Ezek az apró hiányérzetek azonban nem veszik ki a kiadvány élét. A The Vessel című nóta például egészen elképesztő energiákat mozgósít – 10 pontos szerzemény. A pár pillanatra felbukkanó tiszta énekhang ebben a zenei közegben még a Yobot is eszembe juttatta.
Ismerünk olyan (igen népszerű) magyar zenekart, amelynek zeneszerzője elektronikát és a dobgépet is előszeretettel használ, és zseniálisan teszi azt, szóval nem az elemekkel van itt a gond. A kompozíciók nagyrészt semmitmondóak maradnak, a zenei koncepció csupán a felszínen tűnik úgy, hogy létrejön, nem igazán van mögötte kibomló tartalom... Olyan mint az arany és aranyozott közötti különbség. Minden csupán annyi, amennyit elsőre lát/hall belőle az ember. Néhányszor le lehet pörgetni, de ez (számomra) nem hosszútávra szóló zene.
Nagyszabású, bombasztikus és minőségi, de a dalok nem épp annyira jók, mint amilyen a látszatból ez elvárható lenne. Ezt leszámítva nem rossz az anyag, megvan a lendülete, sodrása – szóval biztosan rá lehet kattanni.
Itt is elmondható, hogy nem ismerem a korábbi lemezeiket, de ez eléggé bejött. Dallamos, jó témák, ötletes zenei részek és jó ének jellemzik. Mondjuk a néhai Guardians of Time énekesétől kb. ezt a minőséget is várja az ember - még ha más stílusban is, mint abban a bandában.
Ez még a szokásosnál is unalmasabb, semmitmondóbb volt. Az első hallgatásnál bealudtam a picsába, most meghallgattam másodjára - ismét közel álltam az alváshoz, szunyókáláshoz amúgy tökéletes; csak én nem ezért hallgatok zenét.
Korábban nem ismertem a bandát és az úriembert sem. Azt hittem, hogy ilyen sok bandában vendégzenészkedik a srác, de látom, hogy nem. Szerintem is ízléses, kellően dallamos heavy/power metalt tol, melyhez valóban jó énekeseket sorakoztatott fel a lemezre. Ilyenkor kicsit mindig sajnálom, hogy nem egy "teljes" bandával van dolgunk, mert szerintem úgy még jobb lehetne a produktum.
Nem ismervén az előző anyagaikat, én jelenleg csak ez alapján tudok írni, mondani bármit is. Egyáltalán nem volt rossz ez a 46 perc, csak olyan semmilyen, lagymatag - talán ezek a legjobb jelzők rá. Tud hangulatot teremteni, de a sótlan zene miatt ez számomra kevés. Szerencsére a Napalm Records miatt most nem vont le senki pontot/pontokat.
Lásd, ajánló!
Akármennyire is nem az én zeném, illetve a műfajokat nézve már szinte előre temettem - azt kell mondjam, hogy valóban van hangulata az anyagnak és nem olyan, mint a stílusban már korábban beajánlott lemezek. Igaz, a harmadik, 20 perces szám eléggé el lett már húzva, de egyáltalán nem hallgathatatlan vagy bármi ilyesmi.
Számomra rendkívül idegtépő volt ez a borzalmasan monoton, unalmas vokál - ja, nem csak az, hanem az egész úgy, ahogy van. Pedig az utolsó dalban hallhatunk egy kis tiszta éneklést is a hölgytől(!). Sokkal több kellett volna belőle.
Nem volt rossz, a végére egy kicsit fárasztó, de nem vészesen. Viszont ez szerintem sokkal jobb lenne, ha a teljes banda veszi fel, akik koncerteznek is, nem csak az énekes meg a gitáros.
Minőségi zene, mint ahogy azt az előző lemezükhöz is írtam. Kellően változatos, jó a károgás, az elektronikus/industrial betétekre felkaptam a fejem. De nem igen fogom sokat hallgatni - ettől függetlenül minőségi banda és lemez.
Szóval az új énekessel készült albumok valahogy egyre kevésbé hordozzák a régi tüzet. Nyilván, azzal, hogy az egyetlen eredeti tag a dobos, kijelenthető, hogy ez már egy másik zenekar, de a Pure és az azt követő Cease the Day zseniálisak voltak. A Diversum nekem már felemás izű volt, ez meg kifejezetten papa zene lett.
Nekem az első két albuma van meg a mesternek eredeti kazettán. Azok egészen más jellegű alkotások. Ha jól értem a leíró szöveget, akkor ez itt egy háború megzenésítése a tűz és jég harcosai között, viszont ahhoz nekem nem elég intenzív. Önmagában teljesen megállja a helyét, a harci dobok is nagyjából rendben vannak, mégis nálam az hozza a pontlevonást. A Murgrind/Elffor projektek jobban hozzák a csata feelinget nálam. A szintis zenei rész viszont top.
Ez nekem nagyon szögletes és sótlan. Profi minden, de nekem nem volt szórakoztató.
Nem sok köze van a 20 évvel ezelőtti Katatoniához, de a melankólia most is erősen jelen van. Csak másképp. Szerintem ez egy zseniális, nagyon sok rétegű zene, sokszor meghallgatós, nyilván, ha elsőre sem esik jól, akkor nem is lesz többször meghallgatva. Hangulat kell hozzá mindenképp. Az évszak mondjuk nem kedvez neki :) A poliritmia kapcsolódva a melankolikus zenével szerintem egy rendkívül feszült, szorongásos plusz réteget ad. És mindenképp ajánlanám a dalszövegek megismerését, rengeteget ad az élményhez. Amúgy én teljesen ráfüggtem, már eredeti bónusz trackers cd-n tolom itthon épp, full hangerőn.
Nekem tetszik. Igen, van egy kiszámított íve a legtöbb dalnak itt, hagyományos, nyugis ds-nek indul, majd fokozatosan elér egy epic tetőpontot és a végén elnyugszik. Különösebb bajom nincs ezzel, ha kijön a kazi, viszem. Borító is fajin.
Gyakorlatilag ambient zene, a nagyon jó fajtából.
Elsőre elkövettem azt a hibát, hogy a 30+ fokos trolin hallgattam, ott nagyon idegesített. Második próbálkozás otthon már sokkal barátibb volt. Szolid kis zúzda, nem lesz visszatérő ,de egy stabil hetest nekem megér.
Nekem ez valahogy nem áll össze. Leginkább a core acsargás zavar, nagyon nem az én világom. A tiszta énekes részek tetszenek.
Nekem a bombaszt hangzás nagyon túl van tolva, a dob olyan, mintha gép lenne és a témákat sem nagyon élem.
Ártalmatlan darab. Elment a háttérben. Szép hangja van a fószernek.
Más, mint a szokásos dungeon synth dolgok. A középkor romantikából el van tolva egy kicsit az okkult / horror témák felé. Egy csipetnyi törzsi felhang is benne van. Üdítő, és számomra meglepő. Imádom.
Túl statikus ez nekem. Ha egy dalt hallottál, hallottad az összeset.
Most már tényleg erősen idegesít, hogy a Katatonia egy ideje átment jazzmetalba, és legfőképpen azért, mert benne is ragadt a dologban. Régen a hangulat volt a lényeg, a melankólia nagymesterei voltak. Olyan volt a zenéjük, mint egy halál utáni mély álom, most meg egy kibaszott négy negyedre tíz percet kell várni. Addig meg bekötött szemmel tapogatózol előre az aknamezőn. A Teargas EP-től a The Great Cold Distance-ig terjedő időszak a kedvencem tőlük. Ott is megjelent már a poliritmia, de még voltak fogós málházások is. Most nézem, hogy kilépett a Blakkheim??? :-o
1:28-ig tökéletes. Nekem az epic részek rontják el. Túl hollywoodi, elveszik a medieval hatás. A The Shadows of Darkfang Keep viszont 2:49-nél viszont kimondottan nem tetszik. Szerencse, hogy a titokzatos részek még azért mindig dominálnak.
Nagyon tipikusan orosz doom metal ez, ami rám mindig hat. Az Endless Winter, a Silent Time Noise meg a Solitude istállójában vannak ilyenek. A keverés erősen amatőr, pont, ahogy szeretem. A hosszú dal nagyon elvisz valahová.
Kiváló dühroham zene barátságos hosszal. Emlékeztet a tomuszos Miki dolgaira időnként. Jók a váltások - a gitárosoknak összhangzattanból jeles, a munkájuk erre érzékeny fület igényel. A basszusgitár meg tökéletesen van pozícionálva frekvencia és hangerőügyileg is. Ez a része kikezdhetetlen. Az ének viszont lehetne kicsit változatosabb.
Ócsó megoldások egy kreativitásban szegény csapattól. Ugyanaz a recept megy végig minden dalon. Az ének túljátszott, hisztis, tehát csak a szokásos: bebújunk a produkciós trükkök mögé. Nem kajálom be. :-)
Nem ismertem a bandát csak a nevet, és mindig azt hittem, hogy valami sznob post-rockról van szó. Azoknak vannak ilyen neveik. Semmi különös számomra, nem mozdít sokat, de nem is zavar.
Állati jó dallamokkal teletűzdelt anyag, tele érzelemmel és szinte már-már paganba hajló északi megközelítéssel. A szólók magával ragadóan gyönyörűek, a billentyűk pedig példásan illeszkednek a riffek közé. Nekem általában borzalmasan hosszú egy ilyen lemez, nem ebben a világban mozgok, itt azonban csak a játékidő végére éreztem fáradtságot. Így kell érett zenét szerezni, ami nem csak szól, de emlékezetes is marad. És még a vokál is tisztán érthető! Nahát!
Ez az egész dungeon synth dolog új nekem, ám azt barangolásaim során már felfedeztem, hogy ez egy szerteágazó műfaj. Engem az emelkedett, epikus, de mégis sötét hangulatú dolgok ragadnak magukkal. Tudom, hogy a műfaj sajátos bája a vontatottság és a túlzott önismétlés, itt azonban sehogy sem tudok kapaszkodót találni. Legyen bármilyen műfajból való is, a zene végső soron emlékezetessé kell, hogy váljon a hallgató fülében, de nem a vontatott önismétlés által. Sajnos nekem ez fájóan unalmas, rengeteg a hiányérzetem.
Hihetetlenül ízléses dallamos heavy metal, ami bár underground, túlzás nélkül világklasszis énekeset vonultat fel. Hihetetlen, hogy az éneket leszámítva mindenez egyetlen ember munkája, pedig igaz! Megértem, hogyha ez a kedves kollégák ingerküszöbét nem viszi át, ugyanakkor ez semmit nem von le az értékeiből. Kiváló muzsika, ami hallgattatja magát, a borító pedig külön kiemelendő.
Az életben nem hallgattam őket, de ebben legalább vannak bőven dallamok. A lemezcím érdekes, tök jó költőiek a szövegek, de nem érzek kényszert rá, hogy felfedezzem őket. A borító amúgy nagyon tetszik!
Én a magam részéről ha zenét hallgatok, szórakozni akarok, ez azonban szembe megy minden erre való törekvésemmel. Borzasztóan igényes cucc, elképesztően tehetséges szerző, ezért kap tőlem közel 8 pontot. Nem nekem szól, na. Ja, de az a borító! Azt külön meg kell említeni!
Számomra értelmezhetetlen. Nem az én zeném.
Állati igényesen megkomponált mű, még akkor is ha valóban számos eleme túlzóan gépiesnek hat. Nekem túlontúl intenzív, viszont a pátoszosságára felkaptam a fejem. Nem az én zeném, ezért ennek megfelelően értékelni sem tudom, de az a hatalmas szenvedély, amiből ezt kiöntötték külön pontot érdemel.
Nekem ez túl sok, nem az én világon. Ettől függetlenül érezhetően világszínvonal, az elszállós black metal király, mint mindig. Örülök, hogy valahogy sikerült a végére érnem...
Zolinak a kör vége előtt köszönöm a részvételt és bocsánatot is kérek a tré aktívitás miatt:) Azért ez nem szokott ilyen szerény lenni, most mindenki kivette a szünetet….Ha van kedved, szívesen várunk vissza és talán egy nagyobb csapattal tudunk előállni.
A heti megjelenések legjobbja szerintem az új Abigail Williams – A Void Within Existence album volt.
Nálam egyben az év egyik legjobbja is.
Igen, határozottan helye lehet az év végi listákon sokaknál. (Nálam is ott lenne, ha csinálnék ilyesmit, de valahogy sosem jön össze.)
Fasza lett. A borító is mekkora már 🙂
Én nagyon bírom a bandát már az első lemezük óta, és ez is betalált. De… azért van sok igazság is ebben az ismertetőben:
Addig tudtam hallgatni ezt a bohócot, amíg el nem kezdte fikázni az utolsó számot. (No Less than Death)
Mer’ még a zasszony is aszonta, hogy „this sucks”.
Nekem meg az a kedvenc dalom, szóval ennyi elég is volt belőle.
nekem is bejön az utolsó dal, ebben totál nem értek egyet a Banger kritikával. Viszont ettől még nem vettem magamra Blayne sajátos stílusában előadott performanszot. Viszont sok mindenben egyet kell értenem vele, vagy legalább azt mondani, hogy ha nagyon őszinte akarok lenni, van benne valami. Első sorban a sok stílusváltással, a borítóválasztással és apró részletekkel kapcsolatban. 🙂 De megértem ha benned felküldte a pumpát. 😀
Nagyon ráfüggtem most erre az albumra: Calva Louise – Edge Of The Abyss
Mit szóltok hozzá?
Na mi van? Mindenki nyaral?
dolgozik baszki, dolgozik!
Viszont nekem az új In the Woods kicsit csalódás. Ez valahogy már nagyon papás lett a korábbi anyagokhoz képest. Korábbiak alatt nem a klasszikusokat értem, hanem a Pure, Cease the day lemezeket. A Diversum egyenes átmenet ehhez.
Megjelenés előtt vagy 2-3 hónappal jelent meg a promók között, az elődei miatt rá is repültem. Aztán talán kétszer pörgött le, másodjára azért, mert „hátha bennem vagy az időzítésben” volt a hiba. Akkor sem jött át. Kellemes, de dalról dalra egyre unalmasabb lett, ahogy írtad, papás.
Ez a RYE album nagyon adja. Állat.
Rá vagyok hangolódva rendesen.
IGEN!
Brutál cucc
Ritkán nem várom meg a kör kezdést azzal, hogy véleményt mondjak valamiről, de a Katatonia nagyon felbosszantott már pár dal után is. Majd kifejtem a pontkommentben, viszont addig is, akik nem ismernék a régi (nem a legrégebbi) Katatoniát, majd hasonlítsák össze ezeket a remekbe szabott nótákat a maiakkal:
Mint ahogy BlackZone kollégának, nekem is az kell, hogy vért könnyezzek a metal hallgatása közben. Bántson, sirasson, éheztessen, öljön meg.
Naga, szerintem a Katatonia a Brave Murder Day óta remekbe szabott anyagokat tesz le az asztalra.
A Last Fair lemez zseniális, de 24 éve jelent meg, azóta Renskén kívül senki nincs már az akkoriak közül, ez egy teljesen másik zenekar.
A mostani stílusban 2009 óta nyomják (16 éve), szóval ezen meglepődni nem kell 🙂
Teljesen valid, ha nem tetszik, nagyon hangulatzene, de összehasonlítani nem sok értelme van a mostani korszakot a 2000-es évek elejével.
Amúgy szerintem lesznek páran, akiket ez is megöl majd ::)
A gitáros, dalszerző Andreas Nystrom nemrég lépett ki a bandából, szóval nem csodálkoznék, ha a dalok egy jó része nélküle készült volna. Én személy szerint nagy rajongója voltam/vagyok a bandának, még a legelső Dance of December Souls albumukat is rongyosra hallgattam. Az utóbbi időben viszont valóban nem találják a helyüket. A The Fall of Hearts album még 2016-ban egész korrekt lett, de közelsem ér fel korábbi önmagukhoz.
A Katatonia logoi jól példázzák az egyes korszakukat. A korai az első két album, a középső a The Great Cold Distance-ig bezárólag, a késői meg a Night is the New Day albummal kezdődött. Általában a Brave Murder Day és a Last Fair Deal Gone Done lemezeket említik, mint a diszkográfiájuk csúcspontjai. Persze kinek mi a kedvenc albuma tőlük, bőven van választék. A népszerűséget a Viva Emptines-szel és a The Great Cold Distance-el érték el. A Night is the New Day már olyan felemássá sikerült, a régi korszakuk lezárása, és egy új kezdete. Bevallom az újabb lemezeket, én már nem tudom végig hallgatni, mert azt várom tőlük, amit 2009 előtt tettek le az asztalra. Pontosan értem, Naga miről beszél, én se értem, nem érzem az átütő erőt már a zenéjükben. Az új albumot még nem hallgattam, de sok reményt nem fűzök hozzá. Persze aki most hallja először őket, valószínű teljesen másképp vélekedhet, és egy Dance of December Soul pedig naívnak, amatőrnek tűnhet számára.
Én mindegyik korszakukat bírom, de az új lemezeket a dance albummal összehasonlítani olyan, mint a P Lost gothic és host albumokat. Mindegyik jó, csak teljesen máshogy.
Nekem pl az egyik fő kedvence a discouraged ones.
Szerintem piszok nagy lett ez az új lemez, nem számítottam rá. Nálam totál megállja a helyét a komplett diszkójukban is. Érdemes adni neki egy-két odafigyelős, elmélyült, csendes hallgatást, mert brutál sok zenei, szerkezeti és hangulati finomságot rejt magában. Szinte minden dalról tudnék elemzést írni (nem fogok, nincs időm rá), hogy mi és miért izgalmas benne (számomra természetesen).
Ebben a hónapban Papi Zoli lesz a vendégünk, aki a Burning Sun fanzinet, kiadót és projectet futtatja. NEM ő ajánlotta a saját anyagát! 🙂 Ő mást ajánlott.