Teljesen átlagos black metal, a TRVE anyagoknál jobb megszólalással.
"Egyebet nem tudok elmondani, kérem kapcsolja ki!"
A Needless mindig kiemelkedő anyagokat szállít. Bár rajongónak nem nevezném magam, hallottam minden eddigi alkotásukat, így van rálátásom. Itt tovább szélesedett a zenei paletta és ez számomra pozitívum. A Constellation és az itt-ott nekem a Paradise Lost-ot idéző záró hármas hangulatosabb darabok emelik jóval az átlag fölé ezt a lemezt.
Nem tudok érte annyira lelkesedni, mint pl. a Needless albumért, de nekem tetszik ez a hangulatos betétekkel, dallamos részeket, post rockos témákat is jó arányban vegyítő lemez.
Leírtam.
A folk metal sosem tudott igazán megszólítani, így nem is vagyok szakértője, sőt. Ez most sem változott, mert ettől a lemeztől sem érzem magamhoz közelebb a műfajt.
Mondjuk amennyi folk ebben a Skyforger albumban van, az még épp annyi, ami nem zavarja számomra az élvezeti értékét. Ennek és a relatíve változatossága ellenére is az a véleményem, hogy ennél több kell ahhoz, hogy átüssék a folk metal címkével maguk köré vont falat.
Azt én is érzem, amit farrrkas kolléga megjegyzett, hogy a folk és a metal nem alkot koherens fúziót.
Hiányolom a megjegyezhető témákat. Ettől eltekintve egy korrekt anyag, de sajnos számomra nem hoz kiemelkedőt.
Amíg nem tudtam, hogy portugálok nem is tűnt fel, hogy mekkora a hasonlóság a Moonspell lemezeivel. Ha összességében nézem, nekem ez a sok cinezés meg megfoghatatlan, elúszó, hangulatfestő gitártéma sok. Hiányzik a hagyományos dalszerkezet (értsd: refrén). Nekem pont az Edimmu volt az, ami a legkevésbé nyerte el a tetszésem. De összességében még így is kiemelkedő.
Nem tudtam ráhangolódni. Érzem, hogy jól megírt anyag, a hangulata is oké, a dallamok, az énektémák is bőven kiemelik őket az átlagból, de valahogy nem tudtam velük rezonálni.
Azt gondolom, hogy ez a műfaj rajongói számára egy eléggé kielégítő anyag lett, amiben az is találhat magának olyan részeket, aki amúgy nem megrögzött DM rajongó. Szerencsére nem folyamatos darálás megy, de annyira azért nem eléggé változatos, hogy engem meggyőzzön.
Hasonló az előző lemezhez, jobban is tetszett, mint a korábbiak, de én is azok közé tartozom, akiknek az első kettő A Machine Head lemez.
Elfogadom a változást, tetszhet - tetszen is - az alkotóknak és legyenek rajongók, akiknek ez az irány jön be. Még meg is nézem majd a zenekart, de ez jóindulattal is csak ennyi.
Érzem benne a beletett energiát, de ez csak arra elég, hogy a semleges ötösnél jobbat kapjon. A hangulatos billentyűs részek miatt kap még fél pontot.
Hangulatos háttérzene. Amíg szól nem zavar, de nem is marad meg belőle egy másodperc sem.
Ez agyonnyom, kifacsar. Túl sűrű ez a nyári hőségben, bár valószínűleg semmilyen más évszakban és hőmérsékleti viszonyok között sem lennénk barátok. Nem az én zeném.
Nagyon tetszett az atmoszférikus hangulat és a klassziku norvég blackmetal hatás ezen az albumon. A blastbeatek miatt külön dicséret jár, mert nagyon szépen vannak kijátszva, elég kemény tempókban. A gitár riffek jó reszelősek, de nincsenek túlbonyolítva, abszólút passzolnak a műfajhoz. Amivel nem voltam egészen kibékülve, az a keverés. A lábdobhang egyáltalán nem tetszett, mert felhangos, nincs elég attackja, nincs elég subja, teste, viszont a középfrekvenciákból nagyon sok van benne. Emellett az ének és a pergő elveszik a mixben, nincs eléggé előtérben nekem, ami külön fájó, mivel nagyon jó dolgokat játszanak, illetve énekelnek. A gitárok és a basszus aránya viszont nagyon el lett találva.
Brutál tempó, kiváló hangzás, lebilincselő lendület. Nagyon szép munka. Rettenetesen tetszett. Az összes hangszer tisztán kivehető, elképesztő dob darálás, kiválóan összefésülve a basszerral, catchy melodikus riffek, izgalmasan felépített, jól strukturált dalok. Nagyon tetszett a szinti hatások használata. Nem volt sok, nem volt túlzás, nem volt szimfonikus, de például ahogyan a Twilight Cradle elején a kiállásnál bejött a szinti téma és aztán beütött a zenekar, az nagyon ügyes megoldás. Ami kicsit visszavett nálam, az a vokál. Ennek két oka van. Az egyik, hogy nekem nagyon száraz (dry) volt keverés szempontból. Kicsit kérte a fülem, hogy legyen benne több tér, több reverb, több wet. De ez ízlés dolga. A másik pedig, hogy vannak azok a részek a dalokban, ahol az éneknek kicsit dallama van, de mégis torz és nem igazán lehet eldönteni, hogy melyik akar lenni. Én biztosan egy rekesztett tiszta éneket tettem volna oda, olyasmit, mint amilyet Joakim Brodén használ a Sabatonban. Így megmaradt volna a keménysége, de kicsit jobban kijött volna a melodikussága és nagyobb kontraszt lett volna a torz énekhez képest. De mindent összegezve csak gratulálni tudok.
Elképesztő. Nem tudok és nem is akarok belekötni semmibe. Az hangszerek tisztán kiérthetők, a hangzás kifogástalan. Nagyon tetszett, hogy milyen egyensúlyban van a dallamgitár és a tiszta ének. Ahol tiszta ének van, amit nem mellesleg mindenképpen ki kell emelni, mert erős, határozott, de nagyon stabil és tiszta, ott a gitárokban nincs dallamjáték, ahol viszont nincs tiszta ének sem főénekként, sem vokálként, ott a gitár nagyon szép melodikus riffeket hoz. A torz ének erős, határozott, kontrasztos a tisztához képest. Tetszett, ahogy például a címadó dalban is egy tisztább, crunch hangzást is használt a zenekar. Nagyon jó kontrasztot adott, nagyon jól működött.
A zene hangzása nagyon jó, szépen van kikeverve. Az ének erős, de tiszta, a vokálok jól harmonizáltak. Dallamos, de kemény, összességében abszolút fogyasztható. Ami nekem annyira nem tetszett, hogy az az érzésem volt végig, hogy egy kiváló blues-rock zenekar akar metalt játszani ahelyett, amiben tényleg kiemelkedőek. Pentaton skálák, blues-rock dalstruktúrák, blues szólók, blues-rock ének metal hangzásban, metal dobokkal. Emellett a dallamok nem voltak annyira izgalmasak nekem, nem voltak újszerűek, nem éreztem valami kimondottan egyedit. Nagyon magas szinten megvalósított zene, kiváló hangzással, nagyon jól eljátszva, csak végig az az érzésem volt, mintha a Guns n' Roses próbálna bekerülni a Dortmund Deathfestre.
Nekem ez sehogy sem illett be sehova. Jól szól, szép a keverés, érthetőek a dolgok, de mit lehet érteni. Pagan/Folk Blackmetal. Elvileg. Pagan, folk. Ehhez nekem hiányoztak a népi hangszerek, a folk hangzás, az egyszerű, de fülbemászó melódiák, amilyenekkel például az Eluveitie is operál. Mert az folk. Az pagan. Ebből ez hiányzott. Blackmetal. Nekem ehhez hiányoztak a darálós gitár riffek, a blastbeatek, a blackmetal hangzás. Az ének nem volt dallamos, torz akart lenni, de nem volt elég torz. Kicsit az az érzésem volt, mintha valaki rekedten beszélne. És így összességében nekem ez sehova sem illett be, nem tudtam hova tenni, nem tudok viszonyulni hozzá.
Ezzel a lemezzel kapcsolatban elfogult is vagyok, meg nem is. A Mors Silens ez előtti lemeze akkor jelent meg, amikor én még nem voltam a zenekar tagja, viszont sokat játszottam és megszerettem azt az albumot, így van viszonyítási alapom. Hozzáteszem a dalokat nem én írtam, úgyhogy igykszem objektíven írni. Szerintem a szinti és szimfonikus hangzások nagyon jót tesznek a lemeznek és különösen jó kontraszot adnak az énekkel. A gitár riffek melodikusak és váltják a dallam vitelét a szintivel, ami egy nagyon jó flow-t ad az egésznek. A dobtémák lendületesek és erősek, de nem egy túlzott darálás (kivéve a Nine Circles of Hell-t meg a Scorn-t), annál groove-osabbak. Összességében azt gondolom, hogy a melodic deathmetal műfajban ez egy nagyon jól sikerült, ötletes, magas szintű lemez lett.
Korrekt anyag, de nekem nem extra. Nagyon visszavett az élményből, hogy a dobok eltűnnek, pedig amilyen rudiment alapú témák vannak, nagy kár érte. Az egész keverés tompa, nincs éle, nem üt meg, ami külön fájó, mert az alap jó. Az ének is kicsit beleveszik a zenébe, de nem bántóan, ez az atmoszférikus hangulatba belefér. A gitár témákban nem sok újszerű vagy izgalmas van.
Az ének nagyon szép, korrektek a riffek, dobtémák. Mégis kicsit elveszett nekem. Ez a rengeteg sok reverb határozottan idegesített, ez már nekem túl sok. Minden hangszeren, minden vokálon, ami kár, mert amúgy nagyon jó zene. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy pop-rock zenekar megunta volna a mainstreamet és elment volna egy keményebb irányba. A keverés viszon nekem bántó volt. A basszer zúg, a dobok elvesznek, az egész tele van reverbbel és olyan, mintha a tihanyi visszhang közepén próbálna meg valaki kondenzmiksikkel élő koncertet felvenni.
Atmoszférikus és brutális. Az ének tetszett, torz, mély, erős, brutális. A dobok jól szóltak a pergő hangzásával nem voltam kibékülve egyedül, szerintem az lehetett volna élesebb, magasabb, attackosabb. A gitárok korrektek voltak, de nekem nem okoztak meglepetést, tudtam, hogy mi következik. A tempók eszméletlen jól el lettek találva. Pörgős, gyors, zúzós. A dalok felépítése, hangzása közötti változatosságot hiányoltam csak. Nekem túlságosan egy kaptafa volt mindegyik, ami kicsit erősen hangzik, mert nem voltak egyformák, csak hasonló tempóban, hasonló felépítéssel, hasonló hangzással szólalt meg mindegyik.
Szép kontrasztok az énekben, brutál dobtémák, érdekes gitár riffek. Kiváló, tiszta keverés. Éles, attackos, de mégis van teste, az alja mellkasba vág, a teteje karcolja a dobhártyát, de egyik sem esik túlzásba.
A dobtémák kiválóak. Kár, hogy nem nagyon hallani ki semmit. A gitár unalmas. Az ezerszer elcsépelt, klisé blackmetal. A keverés szörnyű. Olyan, mintha a kettővel arrébb lakó szomszéd hallgatná és valamennyi átjönne a falon. Az énekben semmi nincs. Az egész tompa, életlen, erőtlen. Ez a tökéletes példája annak, amikor valaki atmoszférikus akar lenni, de nem sikerül és csak gagyi lesz. Pedig az alap nem lenne rossz. A dobtémák brutálisak, szépen ki vannak játszva, a basszer szépen illeszkedik hozzá és bár a gitárok elcsépeltek és unalmasak, de nem rosszak. Ez egy olyan keveréssel, mint a Machine Head lemeze vagy egy olyannal, mint amilyen hangzást például a Fleshgod Apocalypse használ egy brutálisan jó anyag lenne. De így nem az.
A DS nem az én világom. De ez nem volt rossz. Jól komponált, jó hangzás, tiszta. Nekem ez (de ez műfajilag ilyen) olyan érzést kelt, mintha egy melo-death zenekar szintise elment volna szólóban haknizni. Hiányzik nekem a gitár, a dob, a basszer. Egy deathmetal vagy akár egy stoner vagy doom alappal sokkal élvezhetőbb lenne. Kicsit olyan érzésem volt, mintha csináltak volna ilyen jógázós vagy meditációs zenét metalosoknak.
Így kell gitárral atmoszférát teremteni. Brutális dobtémák, tiszta hangzással, jó lábdobbal, jó pergővel. Ez nagyon tetszett. Az éneknél még az sem zavart, hogy kicsit száraz, mert mély, erős, brutális és nagyon illeszkedik az egész zenébe, de nem tűnik el. Érdekes ritmikai törések, felütések, kiállások, megoldások voltak benne, amik miatt nem untam meg az eszetlen darálást.
TIM (tisztességes iparos munka) A jobb pillanatai fel, a hétköznapiak meg lefelé húzzák.
Rosszabbra számítottam. A zenei eszközkészlet az én ízlésemen kívül esik, mert a kelleténél több a heavy elem és megközelítés. Még mindig azt szeretem, ha födbe tipor, meggyötör és kizsigerel egy lemez. Avagy olyan technikai, zenei megoldások vannak, amik túlmutatnak a sablonok sablonos pakolgatásán.
Andy Thomas csatlakozásával szerintem sikerült a megfelelő irányba elmozdulniuk. Korábban sem volt rossz, amit csináltak, de hiányzott a fűszer. Andy orgánumát és kiszámítható, de működni tudó megoldásait nagyon szeretem. A Black Crown Initiate is tőle működik igazán. Nagyon modern és valahol előre tudható, hogy mi fog történni, de ez olyan, mint a jó lángos, hogy nem nagy tudomány, de ha jól meg van csinálva, akkor nagyon jól tud esni. Ja és ez a zene túlmutat egy lángos bonyolúltságán. A dallamos ének itt nem sebtapaszként odabiggyesztett éktelenség egy nyílt lábszártörésen, hanem kellő emelkedettséget tud hozni. Ha nem is egy ICS Vortex a srác, de azért elég penge. Valahogy így kellene a keménykedést és veseleszaggatást vegyíteni a tiszta, érzelmekkel töltött énekkel.
Nem nekem zenélnek. Dallamosabb, számomra kiszámíthatóbb és így érdektelen. Nem sok érzelmet kiváltó zene ez az én füleimnek és lelkületemnek. Nem tapos meg, nem szaggat szét. Ettől még minőségi, csak elkerülöm az ilyesmit.
Van benne valami, ami némileg eltávolítja a többi folk metal bandától, de nem szólít meg. Egyszerű ez, mint a faék, de mégsem jó az ék szöge, mert nem hatol mélyre.
Még csak a kihagyott ziccereket sem hallom, csak a sok lerágott csontot zörögni - azt sem túl működőképes keverésben. Ezeket a szintitémákat, hangmintákat hányszor hasznosították újra, mielőtt ide felkerültek?
Hatalmas köszönet az ajánlónak, mert bizony nekem is kimaradtak eddig. Első hallgatásra vissza kellett néznem, hogy valóban portugálok-e, mert simán rányomtam volna a lengyel bélyeget. Kriegsmaschine utánérzetem volt több alkalommal, de ez inkább elismerés, mint kritika. Remek alapanyagokból főz remek menüt az elejétől a végéig. Minden falat csodálatos, egységes képet fest, homgén a minőséget illetően, heterogén a megoldások terén, ugyanakkor a kereteik jól behatároltak.
Minden elismerésem mellett nem tudom többre értékelni a rám gyakorolt hatása miatt.
Nincs világmegváltás, de kegyetlen pusztulat. Remek szerkezetek, intenzitás, de vannak váltások is. Nincs szétütve, szétpörgetve, mindenhol remek az arányérzék és nekem bejön a hangzás is. Az előző év egyik nagy találása volt ez a lemez.
Amikor méltóztatnak leereszkedett herével zenélni, akkor jó. Amikor visszacsúszik a hasüregükbe a herepár, akkor van baj. A magam részéről senkitől nem szeretem ezt a fajta szenvelgős dalolászást, mert nem működik a kontraszt. Hatásvadász és igen, népszerűséghajhászat van mögötte. Nem is nagyon van ez leplezve valljuk meg őszintén. A külalak mellé nekem ez nem őszinte.
Bájos, de köszi nem.
Időt és odafigyelést igényelne, de nem tudok neki eleget szentelni, így csak rádobom amit amúgy hallok.
Igényes és jó zene, amit a Needless produkál, de valahogy a Heresy közelébe nem nagyon tudnak jutni. Számomra a debütálásuk nagyon bejött, szinte meglepő volt, a folytatásban viszont csalódtam. Most megint érzem a csííít, de már nem annyira.
Néhány dal nekem már túl slágeres és kiszámítható, de remek lemez. A The Kindom elférne egy modern kori Ozzy anyagon is. Több Left Behind kellene több lassulással:)
A hosszával nem tudtam kibékülni, mert a lelkesedés szép lassan elkezdett halványulni dalról dalra, de ettől függetlenül nagyon jól szórakoztam rajt. Van egy egyedi hangulata, ami a folk/black vonalon már ritka.
Ez eddig teljesen kimaradt, legalábbis nem rémlik a nevük régebbről (ha jól látom, ez már a második lemezük). Azért meglepő a dolog, mert nagyon komoly zenét tolnak.
A Messa lemezekkel gyakran vagyok első körben elutasító, amíg nem jön el a megfelelő idő, hangulat... A bemutatkozásukat szerettem, a folytatást elsőre nagyon untam, aztán később csak-csak előkerült, ahogy az utóbbi anyagaik is. Egyelőre nem maxolok, de akár egy év végi listán is előkerülhet még. Reveal irgalmatlan nagy dal.
Minden lemezüket szeretem. Rövid, intenzív és ütős, még ezzel a technikásabb iránnyal is.
Valamit biztosan tudnak, hogy a köztudatban maradtak, de bevallom, fogalmam sincs, mi lehet az. Egyetlen lemezüket sem szerettem meg. Akad pár jó groove és bólogatós téma, de a dalok sosem fogtak meg.
Nekem nincs gondom a nyers hangzással, viszont a tucattal igen. Nagyon erős dalok kellenek ahhoz, hogy azonosulni tudjak valami hasonlóval, itt ezek nincsenek, de a hangulat azért adja magát. A szintik bejöttek, jó lenne már egy olyan anyag, ahol némi gitár értelmet ad a dungeon synth vonalnak, vagy a ds ad némi pluszt a gitároknak...
Az előző lemez jobban tetszett a hosszabb dalszerkezetek miatt még akkor is, ha maga a végleges anyag azért túl lett nyújtva. Ez nem kötött le hallgatás közben sem, de lehet, hogy a meleg az oka.
Nagyon kellemes black metal dalcsokor! Engem nagyon jól elszórakoztatott! A nyomába sem ér a klasszikusoknak, de nagyon rendben van a lemez!
Remek kis album a hazai black/death/thrash fogat műhelyéből! A zeneszerzői képesség elvitathatatlan, és tetszik, ahogyan a hangszerek által keltett zenei képek tükrözik a kozmikus témákat!
Nagyon komplex, nagyon erős! Ez a fajta komplexitás megköveteli a patika hangzást, mindenki megérdemli, hogy az összes hang tisztán és érthetően eljusson hozzá! Pöpec album!
Nem rossz muzsika, BZ hangja pedig nagyon szeretni való! Nekem az At Night I Fly projektben nyújtott alakítása is emlékezetes, mert amit a 'Uriel' című dalban előad, az egyenesen pazar!
Nagyon vártam, hogy meghallgassam a lemezt, de egy picit csalódtam! A közepétől elvesztettem az érdeklődésemet, és gyakran figyeltem a lejátszót, hogy mikor lesz már vége. Egyébként semmi bajom a stílussal, de ez most nem kapott el!
Egész hangulatos kavalkád, kellemes hallgatnivaló! Sok sikert a csapatnak!
Pazar fekete fém Portugáliából.
Volt olyan pillanata, amiért nagyon lelkesedtem, a következő percben pedig érdektelenségbe fulladt. Kap még esélyt, egyelőre ez egy hetes.
Igazi aprítás, tömör gyönyör halálfém esszencia az amcsi bandától. Nem lesz belőle klasszikus drágakő, de nagyon odab@sz!
A Machine Head egyes lemezeit nagyon szeretem, viszont van amelyik úgy elmegy mellettem, hogy soha többé nem veszem elő. Úgy érzem, hogy ennek az albumnak jár az esély!
Kicsit unalmassá válik a vége felé, de maga a stílus, a hozzá illő hangzás, az összkép mindenképpen pozitív.
A szokásos ds. Az unalomba kergetett, sajnálom a ráfordított időt.
Már első hallgatásra is levett a lábamról a franciák intelligens brutalizálása. Időt igényel a megértése, és a befogadása, de megéri!
Szépen csordogáló dallamos black metal. Korrekt anyag. Lesz, akinek a bőre alá kúszik majd.
2016-ban bukkantam a promók között a banda 2015-ös EP-jére, amiről akkor recenziót is írtam, és azóta követem a zenekar pályafutását, ugyanis nagyon megkedveltem a lemezeiket. A Heresy azonnal megtetszett, igazán kompakt, remek riffekkel, témákkal ellátott gyilkos lemez volt. Egyértelmű volt, hogy „A” ligás zenekarról van szó. Az azt követő The Cosmic Cauldron egyszerre lett ádázabb és zeneibb is, de nem keményebb, mint a Heresy. A vokál is változatosabb lett, tehát a fejlődés folytatódott egy újabb kiváló lemezzel. A Premonition a következő logikus ugrás ebben a fejlődési szakaszban egy újabb csodálatos borítóval. A zeneiség, a melodikusabb ötlettár és az énekdalamokkal való újabb kísérletezés egyre érettebbnek és képzettebbnek mutatja a bandát. A kedvencem a The Outer Reach, a záró tétel is markáns lett, és az újabb szint eleve számos új, izgalmas pillanatot vezet be az eszköztárba, tehát egyértelműen ez a legszélesebb skálán mozgó lemezük, mégis most először azt érzem, hogy maguk a szerzemények erősebbek, harapósabbak voltak az előző két albumon. Ez azonban lehet ízlés kérdése is.
Amikor elém kerül egy-egy modern hangzású progresszív extrém metal banda, gyakran állapítom meg, hogy az alkotóelemekre külön-külön nagy hangsúly tevődik, így a változatosságot tévesen az összetevők mennyiségével teszik egyenlővé, amivel igyekeznek elkendőzni a valódi kreativitás hiányát; ezért kevésbé törődnek azzal, hogy létrejön-e az összesebészelt darabokból a lelket viselő entitás: a dal, a koncepció, a lemez. Azonban a Rivers of Nihil új albuma nagy csettintésre és elismerő bólintásra ad okot a kreatív energia ilyen mértékű áramlása hallatán. A Between the Buried and Me 2012-es The Parallax II-n hallottam utoljára ennyi kiváló progresszív extrém metal ötletet ilyen kerek koncepcióban. Fel van adva a lecke, ez az album mérce lesz ezentúl!
Az egy dolog, hogy a Wall of Sleep profi minőség, de emellett fogós dalokat, remek refréneket (Left Behind!!!), megkapó témákat is tudnak írni. A The Last Straw az én ízlésemnek már kicsit túl slágeres, a Maelstrom enyhén Falconeres énekdallama azonban nagyon bejön, ahogy az összes súlyosabb hangvételű nóta! Kiváló énekessel, jó hangzással és húzós nótákkal a tarsolyban: így kell egy nagyszerű anyagot összerakni.
A Lettország örökségét ünneplő banda régóta nem jelentkezett új anyaggal. Zenéjüket a ráspolyos, karcos riffek és vokál teszik védjegyszerűvé, amihez hazájuk népzenéjéből ihletett melódiákat társítanak, vagy inkább csak tapasztanak, mert ezek a dallamok nincsenek organikusan egybegyúrva az egyébként nyers megszólalással. De az effajta kemény férfikezűség egyben a bája is a formációnak. Élvezhető lemez... nem feltétlenül hozzám szól.
A dallamok is és a riffek is hoznak élvezhető perceket. Különösen tetszik, amikor bejön a kétlábdobszőnyeg egy-egy súlyos riffel, ahogy például a Scarlet Riverben. A számomra túl előre tolt melódiák között van ilyen is, olyan is. Van, hogy elkapja az ember figyelmét és szép összhangot teremt, máskor eléggé elcsépeltnek hat. A hangzást sem bánnám, ha kicsit vastagabb, koszosabb, svéd death metalosabb lenne. Még bőven van ennél feljebb, azonban kellemes hallgatnivaló.
A számomra eddig ismeretlen ANZV lemeze olyan figyelmet követelő, hogy azonnal meg is szűri vele a hallgatóságát. Nagának igaza van, az Edimmu dal valami óriási! Teljesen váratlanul éri az embert, mert addig roppant befelé forduló az album és több alkalommal kell nekifutni, hogy megnyíljon. Ha több ilyen dal lenne, a 10-es nem lenne kérdés. Az album befejeztével, szinte követeli az újrahallgatást és minden további próbálkozás nyit a lemez első felén is. Nem viccelnek a fiúk, érdemes komolyan venni őket!
A Messa minden lemeze zseniális. A zenéjük úgy tud gyönyörű lenni, hogy az összes (!) közhelyet, popos slágerességet, kommersz megközelítést, felesleges pátoszt nagy ívben elkerülik. A váratlan fordulatokat sem mellőzve (pl. The Dress utolsó harmada, a Reveal nóta) saját útjukat járva, zenéjüknek időt hagynak a kibontakozásra, így azoknak az ajándéka marad, akik a figyelmüket teljes mértékben rászentelik. Nekem a Feast for Water a kedvencem, de a Messa ezúttal sem tudott hibázni, sőt! A hangzás is telitalálat!
Első hallgatásra az tűnik fel, hogy a szűk tartomány, amiben a Teeth alkot nem könnyíti meg a befogadást, de aki fogékony erre a műfajra, az további próbálkozásokkal meglátja, mitől jó ez az album. A lemezt meghatározó szögellő földbedöngölések (pl. Pray) mellett számos más színező elem díszíti a dalokat, ám ezek mind ugyanannak a sötét színnek a különböző árnyalatai. A Shiver, az Apparition és a Devour apokaliptikus hangulata, a Doomed formációt idéző beteg dallamai, vagy az albumon vissza-visszatérő disszonáns áramlatok, esetleg a Morbid Angelt idéző gitártémák (pl. Realm) mind az album erényeihez tartoznak. Nem mérföldkő, de határozottan erős anyag!
Robb Flynn engem régen is idegesített, amikor még nagy durranás volt egy MH lemez, de jó ideje már egyenesen irritál az általa vezetett bordélyház, ahol az aktuális trendek orrba-szájba erőszakolják meg a prostitúcióra mindig kapható Machine Headet. Jó riffek épkézlábait tárják szét ennek a hiteltelen jött-ment mocsoknak. Ők tudják...
Megvan lo-fi hangzásnak is a varázsa, de azt is lehet ezerféleképpen tálalni. Amikor az „idétlen”, „vacak” és „tákolmány” szavak jutnak eszembe, ott nincs mibe beleélnem magam. És azokat a jó ötleteket sem hallom sehol. Van egy szűk réteg, aki biztosan értékeli ezt a fokú primitívséget is. Nos, nekik készült…
Úgy érzem, már rengeteg dungeon synth lemezt kellett meghallgatnom, a HP-nak hála (?). Amikor egy komplett műfajt csupán kuriózumként tart számon az ember, akkor abból évente elég egy lemez a legjobbak közül és kész. Minden hónapban találkozni a műfajjal nekem már sok… De ez ilyen. Mások talán a death metallal vannak éppen ugyanígy. Én letolom az év összes hátralévő hónapjának a dungeon synth albumait, de az életbe nem tudnám megkülönböztetni őket. Tisztelet a minimális kivételnek (pl. Keys to Oneiria – Illusory Realms). Ez viszont csak egy lesz a sok közül, bár most ez a minimál középkori hangulat mégis átjön valamennyire (de az is csak azért, mert egy ehhez illő történetbe ástam bele magam éppen).
Itt, Lovecraft óceánjában ismét gyöngyszemre bukkan, aki erre téved. A Sulphur Aeon, Bölzer, Chthe'ilist, Khthoniik Cerviiks fanoknak ajánlom főként az itt hallható roppant zenei, de örvénylően fenyegető blackened death metal mélytengeri veszélyt. Maximálisan komolyan vehető, jól megkomponált harmóniákkal teli, hangulatában verhetetlen (ez az egyik kedvenc zenei hangulatom…), fifikás, változatos, de marad kompakt, ádáz és fullasztó. A feketén örvénylő víz alatti masszát így kell befogadhatóvá tenni. Hadd emeljem ki a bőgőt is: szerepe meghatározó. És a klip is nagyon jó! Számomra ez hibátlan.
Nem rossz, bár lehetne egy kicsit változatosabb.
Kb. ugyanazokat tudom leírni, mint az előző lemezüknél: fárasztó, túlságosan tömény ezt az albumot egyben végighallgatni. A minőséggel nincs probléma, de nekem sem az ordítozós, sem a hörgős vokál nem tetszett. A közepesnél azért jobb bandával van dolgunk.
Rendkívül profi, minőségi progresszív/technikás/dallamos death metal lemez - néhol már-már túlságosan is. Többször is meghallgattam, de nekem mindig kicsit sok volt ez az 50 perces játékidő belőle. Viszont a zenébe, a zenei tudásba nem lehet belekötni és igen, nagyrészben jól is esett hallgatni - igaz, az előző lemezeiket nem ismerem, de majd belehallgatok.
Kevésbé szoktam ilyen jellegű zenét hallgatni, ezt a bandát sem ismertem még ezidáig, de az elmúlt két-három napban meghallgattam jó párszor a lemezt és egyből feltűnt, hogy milyen profi, minőségi doom/stoner hallok a magyar bandától - akik simán megállják a helyüket nemzetközi mércével mérve is. Igaz, BZ-ről mindig is tudtuk, hogy a magyar metal szcéna egyik legjobb énekese. A linkelt H-Musicos youtube lejátszási listában a dalok kicsit össze-vissza vannak, nem az albumon található sorrendben, illetve az utolsó, The Plague nóta hiányzik róla, amit szintén ajánlok meghallgatni. Remek hangzás, remek zene és Sanyi ajánlóját is jó volt elolvasni.
A 2010-es Kurbads és 2015-ös Senprusija lemezeiket sokat hallgattam, az az előttieket kevésbé ismerem. Aztán több mint 10 évet kellett várni a következő Skyforger lemezre, de megérte, mert most is egy pofás, egyedi lett folkos/melodikus/pagan/black metal albumot kaptunk, ami majd' 55 perces játékideje ellenére még ugyan változatos és számomra egyáltalán nem fulladt unalomba vagy bármi ilyesmi. Egyáltalán nem zavar vagy idegesít a lett nyelv használata, sőt, úgy gondolom, hogy ehhez a zenéhez, bandához nagyon illik. Nekem az olyan dalok, mint a Pelite, Dieva Suns, Spelmanis - de meg lehetne akár említeni majdnem mindet -, jönnek be a legjobban. A borító is nagyon szép. Remélhetőleg a következő Skyforger korongra nem kell újabb 10 évet várni. Sokat hallgattam már és még sokat is fogom, esélyes az év végi listára történő felkerülésre is.
Elmegy a stílusában, egész minőségi, de nekem nem volt eléggé dallamos és a borzalmas hörgés rövid időn belül unalmassá vált számomra. Jobban illene a zenéhez egy jó károgás. A borító szép. Melodikus death/blackben ennél sokkal jobb bandák vannak, különösen ha a nemzetközi színteret nézzük.
Tetszetős death/black fúzió a portugál csapat zenéje, itt-ott egyedi megoldásokkal, másutt pörgős meneteléssel. Kicsit hosszúnak érezhető, ám unalomba (még) nem fulladt többedik hallgatás után sem.
Sokszor meghallgattam, szinte mindig tetszett, a hangulata kifejezetten. Vannak itt fogós, beszippantós elemek, számok, a vége felé pedig egy-két olyan momentum is, ami egyáltalán nem tetszett. A hölgynek karakteres, jó hangja van, ám nekem valamiért a Lucifer valamivel jobban bejön/tetszik. Ettől függetlenül érdemes rászánni jó pár hallgatást, és az előző lemezeiket is meg fogom majd fülelni.
Én nem tudom, számomra jócskán egysíkú és unalmas volt a lemez. Hiába nincs 40 perc sem, már alig vártam a végét és hogy betegyek valami érdekesebbet. Attól, hogy nem tekernek benne végig, mint az állat és olykor vannak váltások, lassulások, stb., attól még nem lesz feltétlen olyan hű, de változatos is.
Nem igazán mondhatom, hogy ismerném a Machine Head munkásságát, mert gyakorlatilag a Davidian számon kívül szerintem sosem hallgattam/hallottam tőlük semmit. Vagy lehet, hogy egy-egy számot még igen, de albumokat nem. Ezt a lemezt meghallgattam vagy ötször és minden hallgatásnál ugyanaz járt a fejemben: minek kell ebbe ennyi vonyítás, érzelgősség, mikor a darálós részek szinte tökéletesek - csak sajnos legalább ugyanannyi, szinte már nyáladzós rész is van benne. Ennek ellenére nem rossz zene egyébként így, hogy először hallgattam meg teljes albumot tőlük - viszont ahogy nézem, a Metal Archives-on elég szar értékeléseket kaptak a lemezeik; a Metal Stormon meg a RYM-on azért már árnyalt a kép - ahogy nézem, mindenhol a 2007-es The Blackening kapta a legjobb értékeléseket, amit meg fogok majd hallgatni, illetve persze az első lemezt is.
Sajnálom, de nem igazán tudok ezzel továbbra sem mit kezdeni. Borzalmas az egész produktum úgy, ahogy van - kezdve a hangzással (tudom, hogy direkt ilyen), a vokálnak nevezett valamivel, ami kiborító és gyakorlatilag azzal, hogy brutálisan amatőr(nek) hat az egész (és az, hogy direkt ilyen amatőr - lehet, de nem igazán érdekel). Számomra ezek szinte minden élvezeti értéket elvesznek/elvettek belőle a hallgatása során.
Biztos kb. olyan, mint az előző lemezük - bár a lőtéri kutya nem emlékszik már arra, pedig nem is volt olyan régen beajánlva. Arra anno azt írta Dimmurtal, hogy dögunalom, amivel egyet is értettem - hát, ez is az. Gyakorlatilag nem történik benne semmi érdemleges.
Azt hittem, sosem lesz vége. Engem ez sokkalta jobban idegesített, mintsem élveztem volna (szinte minden, a hangulata is, stb.). Zeneileg pedig hallható, hogy komoly zenélés megy itt, csak számomra idegesítő módon. Már az első hörgés megjelenésekor megmondtam magamban, hogy ez a fajta hörgős vokál borzasztó és ez nekem nem fog tetszeni - a károgás valamivel jobb volt, de nem sokkal.
Többször neki futottam, de a dallamosság ellenére annyira karakter nélküliek a dalok, hogy szét untam magam az egészen. A hangzás tetszik.
Jobban teszik, mint a Rivers, de koncerten hallgatva tényleg nagyot üthet. Profi, hallgatható, de nem túl érdekes számomra, mondjuk ez tőlem nem jelent semmit, kevés melo-death talál meg. A műfaj rajongóinak szerintem nagyon bejöhet. Nekem kifejezetten üdítő volt a Power Metal íz.
Hangzás kapcsán egyetértek Naga és Nascence kollégával, azt hozzá téve, hogy van olyan zene, amihez passzol ez a steril megszólalás. Itt nekem inkább a hangulat hiányával volt problémám, vagyis inkább azzal, hogy minden technikája ellenére egyáltalán nem talált meg a lemez, semmilyen ingerem nem volt újra meghallgatni, pedig többször megpróbáltam.
Bevallom, nekem eddig teljesen kimaradt a banda. Profin előadott doom muzsika, de nekem egy kissé túl nyugis és biztonságos. Hiányzik nekem az a nyomasztás faktor, amit pl egy P Lost lemeznél érzek.
Az a kevés hely, hol népi hangszerek szólaltak meg, érdekesek voltak, a sima metálos részek, amik a lemez nagy részét alkotják, azok hihetetlen unalmasra sikerültek, a vokál sótlanságát hagyjuk is. Többször nekifutottam és a Sargeistnél is jobban untam.
Nekem a vokál kifejezetten tetszik, teljesen jó ez, a sokadik Alexi Laiho kópia ének helyett. A zene már annyira nem győzött meg, de ez nem feltétlenül a banda hibája, kevés melo-deathet hallgatok, egyszerűen a műfaj paneljei velem nem igazán rezonálnak és hát ez azért eléggé azokból építkezik.
Ez a Kur nem lett ekurva
Szó szerint megegyeznek az érzéseim a Sanyiéval, szóval a pont is meg fog.
Ez igazából változatos, csak nyilván a műfaji kereteken belül. Nekem a kör egyik nagy meglepetése, nem ismertem eddig. Jó a hangzás, embertelen a hörgés, pont, ahogy szeretem.
Kb mindennel egyet kell értenem, amit Naga megfogalmazott a bandával kapcsolatban, sőt, pár hete még írtam is neki, hogy milyen idegesítő, hogy a jóféle metált folyton megszakítják a kórós picsogások. Aztán folyton csak visszakúszott a lejátszóba és minden hülyeségével együtt a bőröm alá kúszott. Nincs nagy megfejtés, vannak hibái de nagyon megszerettem.
Raw black, sötét várfalak mögül elővernyákoló huhogós károgás, dummogó harci dobok és szintihegyek, jó dalokkal. Ez így ahogy van, nekem tökéletes. Elffor, Summoning rajongók előnyben.
A előző anyag valóban jobb volt, de ez is nagyon ott van. De mindenképp kell hozzá hangulat és egy bizonyos fajta agyi beállítottság. Pont ma reggel jutott eszembe, hogy nekem kiskoromban a csipkerózsika volt az ős kedvenc mesém, egyszerűen lenyűgözött a kép, hogy egy sűrű erdő mélyén rejtőző várban mindenki 100 évig alszik. Én ott akartam lenni és még most is lenyűgöz ez a hangulat, szóval nekem ez a műfaj teljesen illik a furán bekötött agyamhoz.
Zseni. Nekem Lovecraft eléggé a gyengém és ez az embertelem vokál és a zseniálisan megkomponált kaotikus muzsika nekem teljesen hozza a mítosz őrületét, még úgy is, hogy pl arkham horror közben inkább dark ambientet hallgatok. Meghallgattam a korábbi anyagaikat is, az ottani koszos hangzás jobban bejött, ha itt is olyan lenne, 10 lenne.
Tíz éve erre nagyon ugrottam volna, mára itt is megjelent a műfaji kifulladás.
Variációk egy témára magyarosan, izgalommentesen, azt gondolva, hogy a profizmus egyenlő a hangzással és a pontos játékkal. Szorgalommal előbb-utóbb minden zenész megtanul olyan pengén játszani, mint ők, viszont a kreativitás másról szólna. Amennyiben ugrálós, csápolós ütős koncertek a cél, ahol a közönség fejrázva tombolja ki magát, és egy nagy élménnyel tér haza, akkor természetesen nem kell rám figyelni. Ugyanis erre kiváló ez a zene.
Valós fizikai fájdalmat okoz nekem ez a hangzás. Itt egy darab hangszert nem hallani, csak az általuk digitális térben keltett rezgéseket. Mint amikor egy Munkácsy festményt zuhanyfüggönyön keresztül nézünk. Különösen a dob tragikomikus. Ilyen lehet az, amikor különböző méretű műanyaghordókat és kannisztereket egy inka piramis lépcsőjén legurítunk. A fa, fém, bőr (fólia) és a sodrony hangját milligrammokban sem tartalmazza.
A Wall of Sleep az egyik legmegbízhatóbb magyar banda a minőséget illetően, Tőlük soha nem jön ki átgondolatlan zene vagy félig befejezett alkotás, viszont ez a hozzáállás már vissza is üt, mert ezt a lemezt lelketlenül sterilnek érzem hangzásban. De ez nem feltétlenül az ő hibájuk, hanem az általam sokat ütött magyar stúdiós szokásokban keresendő az ok. Még mindig azt hisszük, hogy a legtisztább, a leghangosabb, a leginkább térből szóló bombaszt anyagok a legjobbak. Miközben a határokon túl egyre inkább kezd divatba jönni az élő hangzás, és a kisebb hibák feletti szemet hunyás. Tessék meghallgatni például a Messa lemezt! Él, lüktet, izgalmas. Ennyit a produkciós részről. Zeneileg sem lehet a Wall of Sleepet bántani, mert tökéletesen levették azt, amit ebből a doomos metalos oldalról kell, de sajnos semmi többet, ami izgalomfaktort jelentene számomra. Hat ponton gondolkodtam, viszont van a lemeznek egy olyan része, ami nagyon kellemes meglepetés. És az BZ hangja. Mintha ezúttal kidobta volna a sztenderdeket, a jól bevált, és amúgy teljesen profi fordulatait. Öröméneklést hallok, igazi szárnyalást. Régebben nem szerettem, amit csinál, túl modorosnak és sznobnak éreztem, meg némi utánzást LaBrie irányába. Viszont a legutolsó At Night I Flynál rájöttem, hogy az arc jobban énekel, mint LaBrie. Most meg már máshogy is.
Itt sincsenek hatalmas megfejtések, de iszonyat sodrása van, igazi bólogatós cucc időnként hatalmas körharmóniákkal és változatos dalszerkezetekkel.
Ugyanazt hallom, amit Blackzone, meg a Sanyi, miszerint témaújrahasznosítás zajlik. És ugyanazt mondom, amit mindig, hogy izgalmasabb zene születne, ha a banda tagjai utánakeresnének ismeretlen zenéknek is, nem csak a fősodorban praktizáló mesterek munkáit hallgatnák. Egyetlen oka, hogy ilyen kritikusan állok a dologhoz, hogy húsz éves csapatról van szó négy lemezzel. Ha nekik a kijárt út a cél, akkor ez egy korrekt lemez, csak engem ez nem szórakoztat. Nem annyira halálosan steril és túlpolírozott a mix, mint amit már megszoktunk a hazai lemezektől, ez legalább kellemes meglepetés.
Majdnem tökéletes atmoszférikus black metal. Az előnye a hátránya is. Az elejétől végéig zengő szintetizátor már túl sok. Helyesebben ez valamiféle gitárszintetizátor lehet, mert billenytűs nincs feltüntetve a csapatban. De ha csak olyan dalok lennének rajta, mint az Edimmu, akkor nem zavarna ez az eltúlzott szőnyeg sem, igaz a dob kísérő-lábcin játéka abban a dalban hatalmasat tesz az összképhez a lassú résznél. A Namtaru ugyanez. Valahogy behekkelném ide a 11 pontot. Nekem nem kellenek riffek. Ha a gitár szintetizátort játszik, az príma... Az Edimmu az év dala eddig számomra. Én is látom, hogy a Metal Archivesen death/blacknek titulálják, amit nem értek, mert deathet nyomokban sem tartalmaz. A lemez második fele nagyon kinyílik, ott jönnek az igazán jó dalok. 9,5-ön gondolkodtam, de nem részpontozok. Megérdemli a 10-et.
A Messát az első lemez óta hallgatom, a Feast for Water pedig életem egyik meghatározó lemeze lett. Azóta nem tudnak hibázni. Az olaszok zenéje 100%-ban az én ízlésemre íródik rendre. A gitármágus Alberto olyan ritmusszekcióval megtámogatva nyomja a pszichedelikus rockot (Gibson gitárral, ami szentségtörés, de nála működik), ami párját ritkítja, és mindennek a tetejére egy igazi hippi boszorkány énekel egyébként nem hatalmas dolgokat, de pusztán a hangja olyan esszencia, aminél jobb nincs erre a feladatra. Bár a The Dressben a témái is megleptek, tisztességesen kitett magáért ötletelésben is. Nagyon tíz ez a lemez. Tetszenek hallani, hogy kell tökéletes hangzást csinálni, ami élő is egyben? Itt aztán nyoma sincs a szétlapított plasztik megszólalásnak. Egyszerre erőteljes, dinamikus, és szépen hallani mindent. Fülbarát.
Nem mondom, hogy nagyon egyedi ez a rombolás, de annál inkább izgalmasabb. Nekem sokat dobna a produkción egy jobb énekes. A szólók Meshuggah-ra hajaznak, a hangzás és a dalszerkezetek néha a Dodecahedronra, de annyira nem összetett. Fasza lemez.
Ennek az embernek az egész élete az útkeresésből áll vagy inkább azon trendek kifigyeléséből, ami őt naggyá teheti. Eredetiség, hitelesség kizárva. Pedig pont ő az, aki olyat alkotott 94-ben a három másik gazemberrel karöltve, ami legendát csinált belőlük. Jött egy hasonlóan zseniális, bár kicsit másmilyen második lemez, ami újra az egekbe emelte őket, és itt nagyjából vége a sztorinak. A Burning Red és a Supercharger újabb két jó anyag volt, felnőttem hozzájuk, utána visszakacsintás a kezdetekhez meglepően jól, de valahogy mégis a szenvelgős, álkemény musical-operett-core faszság mellett teszi le a voksát a hősünk a jelenkorban. Tudod, mit Robb? Az első két lemezetekért nem mondom azt, hogy menj a picsába, de legszívesebben azt mondanám.
Változatos, ösztönös, őszinte. Itt jön be az, hogy semmiféle produkciós flikk-flakkra nincs szükség, hogy egy zene érzelmeket vagy hangulatokat keltsen a hallgatóban. Mondjuk erre kell egy olyan alkat, aki képes figyelmen kívül helyezni a recsegést, a zajt, a hibás játékot. Recseg, zajos, hibás a játék? Kit érdekel! Mondjuk itt a játékban nem nagyon van hiba. A hangzással kapcsolatban meg egyszer Vikernes mondta, hogy az nagyon is fontos, csak neki más tetszik, mint a többségnek. Oldschool black metalban ezzel egyet tudok érteni.
Annyira nem izgalmas, mint az előző anyag, de még így is elvarázsol. A Cradle of Eldritch Storms eléggé meglepett azzal a disszonáns felhanggal. Az Umbral Regency nem a legmozgalmasabb dungeon synth project, szóval itt még én is érzem az átlag fül számára fájó eseménytelenséget. Ennek ellenére nagyon bejön. Kis paprikává, paradicsommá válok a hallgatása közben. Vagy borsóvá.
Állati szuggesztív és vészjósló valami ez. Semmi felesleges cicoma vagy stúdiós marhaság. Ami technika van benne azért dögivel, azt mind az összképet szolgálja nem valamiféle egyéni villongást. Lengyelekre tippeltem volna, de a francia vonal sem meglepő. Igen, ők szoktak ilyesmit ácsolni.
Na, erről van szó! Ez egy fasza, hallgatóbarát, teljes mértékben igazi black metal kiadvány. Nem lesz a kedvencem (vagy csak most nem vagyok olyan hangulatban), de ez egyértelműen egy szerelmeslevél a műfajhoz. A hangzást végre sikerült élvezhetőre belőni úgy, hogy az ne vegyen el a hangszerek erejéből. Meglepően dallamos, miközben semmi nyoma a modern, erőlködő újításoknak – és ez pont így van rendjén.
A Mors Silens ennél azért élvezhetőbb volt. Itt inkább csak a giccs halmozását érzem. A thrash metalos elemek nemigen akarnak fúzionálni a hero metalos, melodikus nyállal. Ez az anyag egyszerre akar mindenből egy kicsit, miközben erőteljes seggösszeszorítás közepette próbál modernnek tűnni.
Hallom, miről beszél Naga, és bizony nekem is fáj. Az alaptémákkal önmagukban nem is lenne különösebb gond — sőt, talán még élvezhetőek is lennének számomra. Azonban minden, ami felöltözteti a riffeket és harmóniákat, ami arculatot ad ennek a modernre szabott, milliméterre pontosan kimért összképnek, egy gejlen édes, hipszter orgiává avanzsálja az albumot. Pontosan így érzem magam egy Starbucks kávézóban, ahol mindenki csillámpóni-ejakulátummal édesített, harmadik világ fájdalmait megváltó vegán café lattét rendelne, én pedig csak fanyar undorral álldogálok, reménykedve, hogy talán kapok egy egyszerű espressót vagy cappuccinót.
Meglepő, hogy még annyi idő után is képesek minőségi zenét csinálni. BZ hangja meglepetés volt a megszokott doom köntösre rakva, de telejsen jól működik.
Sokszor belefutottam már ebben a bandába, de fél napnál soha nem emlékeztem tovább semmilyen anyagukra. Azt én is el kell, hogy ismerjem, hogy tényleg felül tudnak emelkedni a műfaj súlytotta átkon. Egyáltalán nem gagyi, sőt jobbára élvezhető folk metált produkálnak. Sajnos engem sem mozgat meg nagyon, viszont objektíven hallgatva ez egy remekbeszabott album.
Korrekt iparos munka, rossznak nem mondanám, de túl érdekfeszítőnek sem. A hangzás viszont egy bűnténnyel ér fel. A hallójárataim kiszáradtak, annyira tompa minden (főleg a dob).
A portugálok zenéje egyszerre kultikus és kozmikus. Olyan, mintha egy mamutcsonttal vernék agyon az áldozatot... Néha a The Great Old Ones, máskor pedig a The Ruins Of Beverast anyagaira emlékeztet.
Szeretem, ahogy minden egyes másodperce természetességet sugároz. Kb. 10 éve még én ajánlottam be az első albumukat, de valahogy az idő erőlehaladtával nem hagytak bennem maradandó élményt. Kifejezetten jó, amit csinálnak, de most nem ezt keresem a zenében. Az egyetlen negativum amit fel tudok hozni, hogy az énekes nő talán túlénekli az albumot és néha az énektémák túl egy kaptafára mennek. Élőben azért meg fogok őket nézni a nyáron.
Majdnem kiváló pusztulat. Valahogy így érezhetik magukat a pici mákszemek a mákdarálóban, amikor kipréselik belőlük a fekete kis lelküket.
Őszíntén szólva a régi albumaik sem voltak sokkal jobbak. Mindig is ezt az álságos erőlködést éreztem a zenéjükben. Kényszersen bizonygatni akarják, hogy ők mennyire kemény zenét tolnak, közben pedig pop-zenébe illő rövid betétek és nyálas énekrészeletek "színesítik" az olcsó new-metálos (tagadhatatlanul kiválóan marketingelt) picsa-zenét. Nem véletlen, hogy régen is az (zeneileg)identitászavaros, wannabe metálos kamaszfiúk kedvence volt.
Kifejezetten szeretem a raw black metált, de ez legfeljebb egy harmadrangú fitymaszűkületre emlékeztet – abban legalább van némi zavarbaejtő. A dob és a többi hangszer véletlenül sem fekszik fel egymásra; mintha maszturbálás közben egy vödörrel a fejükön rögzítették volna az egészet. A gagyi hangzás erőltetése pedig szánalmas. Legaláb valami erő lenne benne.
A hangzáson kívül semmi értékelhető nincs ebben. Attól, hogy valaki jobbra-balra tologatja a hangsávokat, még nem lesz zenész. Régen még vicces volt, amikor kamaszok felvették kazettás magnóra, ahogy finganak – de azt legalább senki nem akarta kiadni, és nem is akadt olyan barom, aki megvegye. De hát mindennek annyi az értéke, amennyit hajlandók fizetni érte.
Minőségi death-black combó. A Lovecrafti téma nekem soha nem jött át ilyen köntösben, ez brutális, nem pedig elmét hasogató. Ettől eltekintve élvezetem, ahogy a fejemet a betonfalba veri.
Az kb azonnal hallatszik hogy rutinos versenyzők vannak és e miatt nem is bonyolították túl a dolgot és sajnos pont emiatt nem
Is egy kiugró dolog a műfajában viszont bírom ezt a soundot a hangulatot is. Sajnos annyira nem jó hogy sokszor meghallgassam mert arra
Ott vannak a klasszikusok ahol ugyanezek
A dolgok vannak csak jobban. De gyengének vagy rossznak se lehet mondani hiszen a recept működött eddig mindnekinel.
Ismétlem magam, borzalmasan örülök ha minőségi hazai produkcióba futok. És ez az anyag teljesen rendben van. Annyira nem az én zeném de hallatszik hogy nagyon sok munkával összerakott anyag jól feljatszva. Az egyetlen negatívum számomra az a dob. Abban se vagyok biztos hogy élő de hogy valami borzalmasan kommersz trigger az tuti. Kicsit túl polir az egész de sajnos ez ma már elvárás. DE ez nem von le az értékéből. Kis dalcentrikusabb megközelítés jó lenne a jövőben. Egyszeri meghallgatás után nem fogott meg kiemelkedően de ez még változhat. Simán veri a stílus képviselőinek egy nagy részèt.
Megöl ez az ének. Nem a jó értelemben.
Végre örültem, hogy konkrétan atom riffek vannak és ha nem nézem hogy kb szerintem az album fele ctrc-ctrlv ahogy elkezdődik ez a vernyákolás számomra egy giccsparádé az egész. Fintorogva headbangelek hiába konkrétan szetbasz a gitarsound ahogy elkezdődik ez a mézes-mázos szirup kiborulok. És a legidegesítőbb ha vagy az egyik vagy a másik lenne semmi bajom nem lenne. Működne hörgés nélkül és csak azzal és tisztán énekelve is mert állat hangja van az embernek.
De a kettő együtt az számomra egy kinszenvedés. Reméltem hogy ez a nekem idegesítő kontraszt megmarad a nu metal borzalmakban és nem uti fel a fejet a tisztább műfajoknal.
Nem érzem etikusnak hogy saját anyagot pontozzak így nem is fogok, húztam is a számat amikor megláttam hogy benne van a listában (de csak magam miatt máskülönben ezer hála
Nektek hogy mwghallgattátok). Nem is tudom úgy hallgatni mint más mert állandóan azt nézem mit lehetett volna máshogy vagy mi nem tetszik, továbbmegyek meghallgatni se szeretem a kész anyagokat mert bőven elég amikor néha koncertre készülve eljatszok 1-2 dalt meg még ugye a próbán is, áh hagyjuk is ezt a témát:) nem akartam pontot adni de muszáj.
Fasza a borító. Egy magányos farkas ül egy emberen Peca közben és láthatóan ideges, hogy a túloldalon hangoskodnak és éppen elveri egy troll a gyerkekeit akik felgyújtották az erdőt. De komolyan mondom tetszik.
Amúgy pro csapat a maga műfajában ami sajnos sose kötött le. Sajnos nekem ez totálisan fantáziátlan, a jelen hangpróba többi résztvevője legalább törekszik valami értéket alkotni. Egy ennyi idős zenekartól többet várna az ember. Olyan témákból áll a lemez amit szerintem még unalomból sem játszik az átlag gitáros. A rex semigalliae egész jó dal de annyira nem hogy újra elővegyem.
Mindig örülök ha minőségi hazai anyagba futok es sajnos saját példából
Tudom milyen kibaszott sok munka es erőfeszítés és áldozat egyáltalán összerakni egy lemezt és itt egyértelműen hallatszik hogy ebben sok munka van. Két dologgal van bajom az egyik hogy a dalok számomra nem igazán maradandóak de minőségi zenélés van az kétségtelen. A másik problémám az próbáltam rájönni hogy az ének hang az ami kiveri a biztosítékot ami miatt kimondottan zavar és fárasztó végighallgatni de aztán rájöttem hogy a keverés. Az hogy kicsit egysíkú a hang nem is lenne annyira nagy baj, ebben a műfajban megszokott, de sajnos annyira nem jól sikerült beleültetni a mixbe hogy egyszerűen rányomja az egész anyagra magát mint egy sötét lepedő. Bizonyos szám végeknél is néztem, számomra fura ez a fade out, mintha nem lett volna ötlet befejezni.
Minden esetre gratulálok, szép munka. Keressenek meg, true arcokkal szívesen játszunk együtt a Stonedirt-el:) ennek ellenére a jelen felhozatalban szerintem egyáltalán nem marad szégyenben és szerintem ami a bajom vele az nem a zenekaron múlt.
Elég sok old-School ízt érzek benne ami nekem határozottan tetszik. Jó a hangulat is, helyenként vannak kimondottan ügyes dalszerkezeti megoldások és tényleg dalokban gondolkodnak ami külön plusz pont. Szerintem ez egy minőségi anyag. A dob picit halk de legalább normális hangja van (és amúgy jók a témák) nem ez az idegesítő szétttiggerelt szarság. Olyan nagyon eredetinek nem gondolom de legalább a küldetése hogy adjon egy jó atmoszférát az sikerül. A death metal dolgot nem értem, se technikailag se felfogásban nem fedezek fel benne nyomokban sem. Ügyes munka annak ellenére hogy a gitárosok kb az összes létező klisét elnyomják mind technikailag mind hangnemileg. A műfaji adottságokhoz képest az ének se unalmas.
Amikor meghallottam hogy női ének van levert a víz de hála istennek a zenészek izgalmasabbak annál hogy azonnal kikapcsoljam:) sőt azt se mondanám hogy vegigszenvedtem, van benne valami ami abszolút lekötött ami komolyan meglepett. Természetes Sound ügyes kompozíciók, Tehetséges zenekar, ízléses játék mindenkinél és külön bírom a klasszik szóló ízeket. Sajnos a női ének így is lefárasztott a végére és ha már kommerszebb dolgot csinálnak hiányzik legalább egy igazán fogós dal. De ebben a zenekarban van lehetőség bőven.
Kb a 10 másodperc után kerestem rá hogy ez Kalifornia e és igazam is lett. Annak minden előnyével és hátrányával. Az ilyen típusú death metallal mindig is az volt a bajom ha egyet hallottál hallottad mind. Mintha lenne egy ilyen gomb amit meg nyomnak a stúdióban és mindenki ugyanazt csinálja. A dalokat tekintve sincs semmi kiugró de sajnos egy igazán kreatív riff se. A technikát meg nem értem, mármint műfajilag ennél sokkal durvább technikai dolgok történnek máshol ez számomra teljesen átlagosnak mondható ebben a stilusban. Néha kimondottan idegesít hogy olyan erővel vannak megcsapva a húrok hogy egyszerűen átmegy matematikailag is leírhatatlan hangmagasságba.
De legalább a Sound szokás szerint Amerika.
Azon kevesek köze tartozom ahogy itt olvasom akik nem csak az első két lemezt szerette, sőt a the Blackening szerintem minden szempontból az egész pályafutás egyik legkimagaslóbb pillanata. Na azóta azt a színvonalat várom és sajnos ez most sem érkezett meg. Milliós
Produkcióhoz mérten brutal a Sound és valahogy nem működik nálam az egész. Átfolyik, üres, unalmas és egyszerűen nem bírom az egyébként fasza orgánumú agresszív ének mellé időnként majd én megmutatom hogy tudok énekelni témákat sem de régebben ezek is valahogy tökösebbek voltak.
A pontszám is inkább a minőségi technikai oldalnak szól. Csak itt a hangproban van pár olyan banda akik bárcsak olyan körülmények között keszithetnének anyagot mint az MH.
A végére hagytam mert azt hittem ilyen névvel ez valami fasza ígéretes valami lesz de sajnos a felhoztal után ez olyan volt mintha az xhamster kínálat (haverok mesélték) után valami dark webes hentelős homemade pornot adott volna a haverom, Hogy nézzem meg mert szerinte fasza.
Kegyetlen. Azt is nehezen hiszem
El hogy 2025ben ezt a minőséget lehozza valaki na de azt hogy ezt bárki komolyan veszi (az előadó is) azt végképp nem. Csak abban az esetben van erre mentség ha Mexikóban senki más nem zenél és nem volt opció pl más énekest találni mint egy éppen haldokló coyoteot. Pedig esküszöm ha normálisan szólna es valaki segítene beállítani a hangszereket meg ember énekelne nem lenne annyira hallgathatatlan számomra. Meghallgattam a másik anyagot is mert nem hittem el. Az jobb. Nem sokkal. Vagy ezt egy ember csinálja? Szerintem ne csinálja. max ha felszedi vele a mexikói true black csajokat akik ebbe belelatnak valami nem létező művészetet, mint akik megmagyarázzák mire gondolt a festo, amikor az egész festmény egyetlen vonal. Akkor értem.
Hát elinditottam és vártam történik e valami,
Közben megválaszoltam
Pár e-mailt meg ilyesmi. Nem nagyon értem ezt. Valaki unatkozott és elkezdett osszetolni dolgokat a stúdió progiban hátha jók együtt vagy mi? Hogy kell ezt hallgatni? No mindegy ez nem
Az én zeném. Vagy hangjaim. Vagy nem tudom mim, de nem az enyém.
Iszonyat idegesítő dob, főleg a láb. Baszki anno a Nintendo jatekokban volt ilyen hangja pl amikor gurultak A hordók vagy lőttél valami karakterrel.
A fő ének alatt hallgató goblin manó uvoltesek is inkább viccesek minthogy komolyan tudjam venni. A borító fasza. Az ének is inkább nevetséges minthogy komolyan lehetne venni. De hogy valami pozitívat mondjak jók a gitárok sőt helyenként kimondottan kreativak. Azokban van lehetőség és ha nem lenne ilyen kibaszott idegesítő a dob akkor a zenét még élvezném is. Az éneket sajnos képtelen vagyok.
De azért itt legalább vannak olyan hangulati elemek amik ha lehet ilyet mondani, eredetiek.
Kár érte, mert amúgy elég csinosat teker az ütős.
Köszönjük mindkét zenekarnak a részvételt! A saját lemez kérdést is megoldottátok. Nem gond, hogy a végén írtátok be a pontokat, sajnos van, amikor nagyobb a lendület és nem fejezik be a kört…
Ha megtetszett a dolog, bármikor beszállhattok egy körbe!
Szerintem simán jöhet még majd ha kicsit csitulnak a dolgok, igazából minden tiszteletem aki ezt minden hónapban végigcsinálja, amennyire sűrű az élete mindenkinek. Gratulálok a kitartásért és köszönjük az underground iranti elkötelezettséget.
Whammy, ha valakinek a saját zenéje van bent, akkor általában az a szokás, hogy az átlagot nyomja rá. A te ötösöd lehúzza. Véleményem szerint adj rá egy 8-ast, akkor marad leginkább a helyén. 😉
Ok, ha ez a szokás akkor legyen így:)
Mindenkitől elnézést hogy az utolsó pillanatig nem jelentkeztem de eléggé feszitett hetek voltak, köszi a meghívást:)
Az új Cryptopsy – An Insatiable Violence nagyon büntet; Miki neked kötelező anyag! \m/
Háá, pont most olvastam a hozzászólásodat, fél perccel azután, hogy beraktam a lemezt 😀
Eddig elég komoly.
Másnak sincs ellenére 😉
A Machine Head a nemzetközi mezőny Ektomorfja… 😀 azért az első albumuk nálam is etalon.
Nascence tökéletes megfogalmazása a Machine Head-hez.
Nascence, szerintem a Machine Headnek csak manapság lenne bizonyítanivalója, annak idején nagyon is a helyén volt. Amikor ezt a dalt kértük a fintoros zúzda-csúzdában azok az általad említett identitászavaros kamaszfiúk sorra kiálltak a küzdőtérből, és csak pislogtak, a közelünkbe sem mertek jönni. Akkor sem voltam vastagabb de hülyébb igen. 😀
A Down to None valóban nem egy rossz dal, de közel sem kiemelkedő. Ebből a korszakból sok más banda produkált hasonlót. Sőt, a 1997 előtti időkben azért a Pantera, Nevermore és más hasonszőrű bandák (de akár még a Korn is idesorolható) jóval a Machine Head előtt jártak. Ahogy irtad is a kritikádban, ők mindig az útkeresésben utaztak. Csak éppen mindig egy kényelmes, már kitaposott útra léptek. A 90-es évek közepén ezt viszonylag jobb tempóban csinálták, mert csupán néhány év lemaradassal és több frissességgel tudták tálalni azt a kiéhezett közönségnek. Azt nem akarom elvitatni, hogy a korai albumaik azért tényleg jobbak, nem 2 pontot érdemelnek, viszont azokban sem érzek semmi egyedit, jobbára inkább csak a megfelelési kényszert. Viszont a fent említett idegesítő elemek már ott is nagy számban megtalálhatóak, anna ellenére, hogy a régi dalok tényleg keményebbek voltak.
Petikém, te most bullshitelsz. 😀 A Machine Head egy olyan időben játszott thrash/groove metalt, amikor a metalműfaj átment klinikai halálba, lévén a seattle-i grunge korszak letarolt mindent. Én nagy rajongója vagyok a grunge akkori képviselőinek, szóval engem nem zavart az új hullám. Viszont ekkoriban metalt játszani nem volt éppen az a vonat, amire te akarsz utalni. Mármint az ősök kitaposott útja. A Korn első lemeze 94-es, a Machine Head elsője szintén, szóval semmiben nem járhattak a Machine Head előtt. Panterával és a Nevermore-ral semmiféle párhuzamot nem érzek, szóval azt a nyúlást is kilőném. A Burn My Eyes megreformálta a Bay area thrasht, azt teljesen új köntösbe bújtatva, felpimpelve olyan elemekkel, mint a visító gitárhangok, penetráns basszus (na, ezt lehet, hogy a grunge-ből „lopták”), vagy az eszement dobolás. Ezekben az években senki nem tudott így dobolni:
Nem csak sebességre gondolok, hanem a stílusosságra is.
A megfelelési kényszert sem értem… Kinek akarna megfelelni egy félig drogos / drogdíler, ízig-vérig balhés, verekedős, örökbefogadott kölyök? Én ezt a Burning Redig nem éreztem. Onnantól mondjuk folyamatosan, ebben teljesen igazad van.
Nascence kolléga agymenéseinél sokszor én is csak foggal nézek 🙂 Mi köze a Nevermore, Pantera zenekarok akkori munkásságainak a Machine Head Burn My Eyes lemezéhez??? Amin még egy darab core cucc sem volt 🙂
Nascence, ugye nem okoz számodra meglepetést, és a fejlődésdre sem hat negatívan, ha titokban megosztom veled, hogy én is fingottam rá szalagra kamaszkoromban… Sőt, talán később is. De ne mondd el senkinek, kérlek!
A kamszos szalagra fingás egy nagyon is legitimit művelet. Sőt, még az is, ha dekor elemnek használod. A DS műfaj 90%-a pedig inkább csak egy post-modern hóbort.
Vikernes a börtönben a Dauði Baldrs és a Hliðskjálf lemez megírásakor szerintem nem annak gondolta. 😉
Hozzám a Machine Head első két lemeze egyszerre jutott el 97-ben, így valószínű, hogy ezért is kezelem őket egy szinten. Emlékszem, mikor meghallottam az A Thousand Lies-t, az ütő megállt bennem. Részben a hangzása miatt, ami a mai napig etalon a metalban, másrészt a dalszerkezeten hidaltunk le, hogy miképpen tud egy zene egyszerre korhű, előremutató, és hagyománytisztelő is lenni. Aztán ott van Chris Kontos dobolása, ami bár 100%-ban metal, mégis meg van tűzdelve olyan díszítésekkel, amik nem számítanak annyira megszokottnak, pl. itt ebben a dalban a zárt lábcin használata. Logan Mader kár, hogy csak két lemezig húzta velük, és hogy mennyit tett hozzá az összképhez, az abból is látszik, hogy az Arhue Lusterrel való együttműködés zsákutcának bizonyult később. Oké, megszerettem utólag a vele készült két albumot is, de a varázs megszűnt már akkor és ott. A Machine Head az egyik banda, amin keresztül hosszú kötődésem lett a fémzenéhez. A Fear Factory, a Korn, a Pantera és a Tiamat volt még ott és akkor kéznél. 97-ben még gyerekcipőben járt a letöltegetés, valamikor akkoriban startolt a Napster, szóval mi még a CDs, kazettás korosztály voltunk. Ami volt a kolesz és az albérleti szobákban a haveroknak, azt hallgattuk.
Nekik az a „tragédiájuk”, hogy elsőre megcsinálták azt az alaplemezt, amit sose fognak tudni felülmúlni.
Nagy igazság ensomhet!
De amúgy egyetértek Nagával is. Nincs ezek óta olyan MH lemez, amit bármikor szívesen meghallgatnék. Ez a kettő viszont – kis túlzással – bármikor jöhet.
A Burn My Eyes a tökéletes Metállemez!
Sokan gondoljuk így Mikey.
én kiégek 13 lemeztől hónapokra, szóval most ismét max fórumon fogok eszet osztani nagy örömötökre, illetve a parkolópályás lemezgyártás is újraindul a vokálokkal, szóval készüljetek!!!! 😀 Hamarosan újra büntetek! 😀
Hogy rá voltatok pörögve az indulásra, most meg eltűntetek, dikk… XD
Ha nem hirtelen felindulasbol akarok pontozni, akkor idot kell hagyni a zenenek…
Hello!
Most jó hamar meglett az összes ajánlat, a két vendég is ajánlott – szerintem indulhatna a kör már most is. Teljesen felesleges várni még három napot.
Támogatom!
Szintén.
Remek, indíthatod, King!
Én már elindítottam volna, de sajnos nem tudom. De ha minden jól megy, akkor még ma elindul a kör.
Elindítottam.
Más: Sargeist 10/10, sajnálom, hogy nem tudtam menni a koncertre :-/
Üdv! Egyelőre úgy néz ki, két vendégünk is lesz a körben. whammy a Wall Of Sleep sorait erősíti (nem, nem ő ajánlotta a saját lemezét), valamint itt van nekünk abarnkopf is, aki a Mors Silens képviselője (igen, ők a saját lemezüket akarják szétcincáltatni).
Kívánok nekik jó szórakozást!
Ahogy elnézem, széles lesz a spektrum…