Konok
Fény

(Szerzői kiadás • 2025)

Kulcsár Edmond

2025. július 24.

0

Pontszám

9

Mindig is gyenge húzásnak tartottam, amikor egy zenekart, hangzást vagy albumot egy másikkal állítottak párhuzamba, ahhoz hasonlították, vagy annak tükrében minősítették. Ez persze érthető lehet olyan anyagok esetében, ahol nyilvánvaló, hogy az egyik nemcsak inspirációként hatott a másikra, hanem kifejezetten továbbvinni kívánta az elődje által képviselt stílust és irányt. A Konok új Fény című albumára ez nem igaz – mégis elő kell húznom a hasonlítás kártyáját, mert esetükben annyira színes a zenei felhozatal, hogy másképp nehéz volna műfajilag behatárolni. Néhol mély post-rock, máshol alternatív, időnként funkosabb, vagy épp zúzósabb metal-elemek jelennek meg a kilenc tételből álló anyagban; először épít, aztán bont, majd újraépít, miközben szabadesésben lép a helyzet magaslatára – épp azáltal, hogy elengedi a kontrollt.

Az első hallgatás olyan benyomást keltett bennem, mintha egy magyar nyelven megírt Leprous albumot hallgatnék (ez dicséret), amely nem fél egyenes ujjal kifelé mutatni saját határain. Mindezt azonban úgy teszi, hogy közben nem húz vastag vonalakat a búzaföldek és napraforgóföldek, a hegyek és a vizek, a föld és az ég közé. Egybemossa a szélcsendet a villámokkal, megtalálja a szürkületben a fényt, létrejön, öntudatra ébred, kérdez, majd az „elhasznált mondatok” csendjében rátalál a nyugalomra. Átváltozás történik a dalokban: új ajtók nyílnak meg, de csak azáltal, hogy valami más közben bezárul.

A nyitó dal – pontosabban inkább a nyitó dalok – post-rockos elemei egy teremtés hangulatát és terét idézik, mégpedig olyat, amely nem a semmiből hoz létre valamit, hanem a meglévőből próbál (újra)kezdeni. Bevallom, valahányszor a világ létrejöttére gondolok, egy hegy méretű, időtlen post-rock nóta szól a fejemben – szóval ismerős volt az a hely, ahonnan a Préseld össze elindított. Nem hagyta azonban, hogy sokáig merengjek az elengedés általi teremtés kényelmes nyugtalanságában; az Építs hegyet szinte észrevétlenül ível át egyfajta alkotói „tanácstalanságba”, ahol „fejben a végét már ezerszer láttam,” mégis megépítem a hegyeket, lélegzem, és „közben a törmelék lehúz a föld magja felé.” Ha nem figyelek, észre sem veszem, hogy két külön dalról van szó.

A harmadik tétel Szabadesésben indít el azzal a reménnyel, hogy az érkezés előtti pillanatban majd felébredünk, és rájövünk, csak egy álom volt az egész. Ez azonban még itt, az album elején korai lenne; bevallom, kicsit meg is ijedtem attól, hogy ugyanezek a témák és hangzás fog kizárólagos alapon végigfutni az anyagon. Mentségül szolgáljon, hogy a dal egy igazán catchy darabja a Fénynek, olyan, ami könnyedén az ember fejébe ragad – ha megengedő vele –, azonban „valóságba lépéssel” kecsegtet, így mély levegővel tovább is viszi a hallgatót Mielőtt végleg itt ragad. (És milyen jól teszi). Itt kezdődik el az a színezés, amiről még a mondandóm legelején említést tettem, ugyanis nemcsak hangzásban léptünk át post-rockból könnyedebb alternatív rock felé, de a szöveg is egy vadonatúj és sokkal emberközelibb kontextusba helyezi mindazt, amit eddig hallottunk. Bár (őszinte leszek) nem az én világom ami a Mielőttben megszólal, mégis megkönnyebbülés volt, és valóban úgy rázott fel és rántott vissza a valóságba, mint amikor az ember egy lázálom után a készülő reggeli illatára ébred.

Ezen a ponton már tudtam, hogy még sok meglepetés vár, a Kiút pedig rögtön alá is támasztotta ezt. A metálosabb elemek miatt azonnal megbocsátottam az előbbi alternatív kikacsintást, és közelebb engedtem magamhoz a folytatást, ahol aztán rögtön Roncsok közt találtam magam. A dal hard rockos felvezetője után már a Leprous vizein evezhettem, megmártózhattam egy nagyon kellemes, fülbemászó kórusban, és azt hiszem, itt lettem először figyelmes arra, hogy milyen szépen és gördülékenyen van a narratíva által egybeolvasztva ez a sok hangulat és stílusjegy.

Mozdulatlanul álltam és engedtem, hogy vigyen tovább a víz sodrása, miközben arra gondoltam, mennyire újrahallgatnám ezt az albumot egy magányos kocsikázás alkalmával. Itt már az eddig lefestett földi elemekkel szemben megjelennek a csillagok is, a végtelen és ezeken át egy olyan szabadságérzet, ami végig kibontakozni vágyott, de csak most érett meg rá. Azt éreztem, hogy mostmár Hívnak a csillagok. Ez a dal egy igazán felszabadult és magasztos hangvétellel készít fel az album záró tételére, s közben már-már kezd visszabódulni abba az álomszerű állapotba, amiből elindultunk.

Nem túlzás azt állítani, hogy az utolsó, egyben címadó dal az egyik legerősebb darabja a Fénynek. Egy fogadalom, egy mély megtapasztalás, amely nem lehetne ennyire őszinte és hiteles, ha nem előzte volna meg ez a hegyes-völgyes zenei utazás. Egyszerre katartikus és nyugodt – olyan, mint a föld és az ég: nyers, de megfontolt; erőteljes, de gyengéd.

Összességében nagyon emlékezetes élményt nyújtott a Konok első nagylemeze a maga jól megkomponált narratívájával és hangtengerével. Mégis van egy pont, ahol olykor-olykor megbicsaklottam. Nem véletlen, hogy ennyi idézetet emeltem ki – a szövegek már-már költői líraisága egy markáns, meghatározó jegye az albumnak. Ez önmagában nagyon szép, és jól is illeszkedik a hangzás és a témák világához. Viszont több helyen azt éreztem, hogy a szöveg rá van „erőltetve” a zenére – nem mindig gördülékeny az összeegyeztetés. Ezt a jelenséget több magyar alternatív zenekarnál is megfigyeltem: mintha sokszor a szöveg a zene rovására kapna hangsúlyt, így megtörik az egyébként szépen felépített zenei flow. Emiatt többször is elgondolkodtam azon, vajon hogyan szólna ugyanez az anyag angolul – de ez már egy teljesen szubjektív gondolat.

Zárásként elmondhatom: nagyon kellemes élmény volt végighallgatni az albumot, és biztos vagyok benne, hogy néhány dal fel is kerül a lejátszási listámra. Úgy érzem, a Fény izgalmas kaland lehet minden olyan fül számára, amely érzelmekkel és mély gondolatokkal teli utazásra vágyik.