Az amerikai Abigail Williams eddig életművét áttekintve egy igazán érdekes diszkográfiával találkozhatunk. A korai éveikre jellemző érdekes metalcore-atmoszférikus black metal keverék stílust levetve berobbantak be igazán az Emperor, Dimmu Borgir és a Cradle Of Filth stílusát felvéve az In The Shadow Of A Thousand Suns első nagylemezükkel (ami mind a mai napig fantasztikus). Az évek alatt hol jobb, hol kevésbé jobb lemezeken keresztül jutottunk el a banda jelen hatodik nagylemezéig, amiben immár a teljes sötétség uralkodik…
Önmagában az album címe, A Void Within Existence, és a hozzá társított borító egy rendkívül komor hangulatot áraszt magából, és véleményem szerint magában a zenében is sikerült ezt a hangulatot megragadni. A Void Within Existence meglepően komor (ki is lóg e téren a diszkográfiából), s már az album nyitótétele szinte rátöri az ajtót a hallgatóra, disszonáns hangokkal tűzdelt, hideg, sötét masszakánt kavargó riffjeivel. Ez az erővel teli, meglepően agresszív stílus gyakorlatilag végigkíséri az egész lemezt, és csak néhol engedi az örvény által magával ragadt hallgatónak, hogy egy-egy fellélegzést adó kapaszkodót ragadjon. Ez talán a Nonexistence c. tétel utolsó negyedében történik meg igazából először, ahol a tiszta gitárok és egy igazán kecsesen folyó gitárszóló szinte feledtetni tudja, hogy a sötétség gyomrának feneketlenségét… Ám ez az érzet csak átmeneti. A gyaluló riffek és a gyakran a háttérben meghúzódó disszonáns dallamok és Mike Heller nagyon izgalmas dobtételei (akad itt death metal hatás, nem kevés) szerintem önmagában is elérné a kívánt hatást, de az eddigi zenei tapasztalataim alapján biztos vagyok benne, hogy Dave Otero keverése (nem elvitatva a banda géniuszának, Ken Sorceron, érdemeit) adott egy olyan plusz adalékot, amivel sikerült igazán kihozni a maximumot a ebből az albumból. Példaként Dave az Akhlys lemezein végzett munkáját hoznám — na ott egész biztosan fel lehet fedezni ugyanezt a mélyen sötét atmoszférát!
Az album a lemez két utolsó tételén éri el a tetőpontját. Az Embrace The Chasm, mint ahogy a címe is árulkodik erről, ennek a sötéten kavargó atmoszférának a kiteljesülése, amit olyan szavakkal tudok csak leírni, mint: gigászi, intenzív, feszültséget építő, masszív riff-orkán (ennek az intenzitás- és feszültség-építésnek szerintem egyébként a Blut Aus Nord az igazi nagymestere). Ám ez a tétel is “ellágyul” a végére, ami elegáns átvezetést nyújt az album legkülönlegesebb tételére. Ha szabad ilyet mondanom: a No Less Than Death koronázz meg ezt a lemezt. Ken Sorceron tiszta éneke (egyedül ebben a dalban az albumon) főszerepet kap a zárótételen, ami egy post-black mestermű! Ez a szám egyszerűen annyira gyönyörű, annyira magával ragadó, annyira kontrasztos, annyira elegáns, hogy leírni szavakkal alig lehet… ezt hallani kell!
Őszintén: engem teljesen váratlanul ért a A Void Within Existence nagyszerűsége. Tömören csak annyit tudok mondani, hogy az Abigail Williams szerintem ezzel a lemezzel abszolút betalált, és lehozta az év egyik legnagyszerűbb kiadványát.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
