DARON MALAKIAN AND SCARS ON BROADWAY
Addicted To The Violence
A System Of A Downnal világhírűvé vált, Grammy-díjas (2005 – B.Y.O.B. – Legjobb Hard Rock Előadás) gitáros/énekese a zenekar parkolópályára állásával kreatív energiáit új formációba csatornázta be. Ezek az energiák először 2008-ban Scars On Brodway, majd tíz évvel később a Dictator c. lemezekben manifesztálódtak. Most pedig itt a harmadik Scars on Broadway album, az Addicted To Violence.
Kettős érzésem van, mert ez egy jó lemez, de valahogy mégsem eléggé az. Nehéz megfejteni ennek az okát, mert Daron nyilván nem tudott kibújni a bőréből. Itt is hozza azokat a jólesően SOAD-os témákat, amik miatt anno megszerettük, de sokkal visszafogottabban. Bár ott is ő volt a fő dalszerző, Serj is kellett, hogy kimaxolják a lehetőségeket. Ez a hiány itt érződik. Csúnyán leegyszerűsítve ez egy SOAD Light. Persze még így is kísérletezősebb anyag ez, mint az átlag, csak nem tőle. Bár már nem John Dolmayan dobol, ami azért Roman Lomtadze is hallhatóan megadja az album lendületét és lüktetését.
Annak ellenére, hogy nem vagyok maradéktalanul elégedett ez egy jó és mindenekelőtt hiánypótló lemez. Abban az értelemben mindenképp, hogy a Systemtől nem nagyon várhatunk ilyet szerintem. Legalábbis Serj Tankian memoárja (amiről ITT olvashattok) alapján olyan kreatív ellentétek alakultak ki, hogy annak is örülhetnek a rajongók, hogy időről időre koncerteznek. De nézzük, mi miatt lehet mégis szeretni az Addicted To Violence lemezt! Szokás szerint van itt minden.
Az első FPS stílusú klipes dal, a Killing Spree egy Malakian mércével mérten „hagyományos” tétel, amiben minden ott van, amiért szeretni lehet. Punkos húzás, lüktetés, őrült vokalizálás, szélvész dobolás. A Satan Hussein meg hozza a szokásos iróniát, amire a végén a Jesus Christus kántálással még rátesznek egy lapáttal. A The Shame Game felett a The Beatles szelleme lebeg. A változatosság gyönyörködtet és még koránt sincs vége.
A legslágeresebb Imposter után jön a meglepetés a western hangulatú You Destroy You képében. Persze lehetne elemezni a dalokat, mert mindben találni valami meglepő húzást vagy megoldást, bár nagy újdonság okra azért senki ne számítson. Legalábbis akkora meglepetést nyilván nem okoz már, mint anno. Valószínűleg nem is cél. A második klipes Destroy The Power meg inkább azért tarthat számot a figyelemre, mert ezt szerintem mindenki el tudná képzelni az anyabanda előadásában. Szerintem legalábbis annyira tipikus.
A Watch That Girl meg azzal a fenyegető dobolással elég sötéten indul, amiből meg egy gyors, már-már táncolható témába vált. Jól váltogatják a pólusokat. Ez persze nem meglepő. Ha szereted Daron eklektikus stílusát és el tudsz tekinteni attól, hogy azért ez nem a System, akkor nagyot nem tévedhetsz a lemezzel.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
