Azt gondolnánk, hogy több, mint 20 év után egy egyszemélyes projektből szép lassan kifogy az üzemanyag, kiapadnak a kreatív források, de ahogy minden másra, erre is akad bőségesen cáfolat. Ilyen például a francia Ars Moriendi, amit Arsonist működtet már 2001 óta teljes erőbedobással és szépen csendben, hogy zenéjét azok fedezzék fel, akik egy kicsit hajlandóak utánajárni a dolgoknak. Atmoszférikus black metalját előszeretettel toldja meg progresszív, avant-garde elemekkel, néhol folkos dallamokkal, attól függően, hogy épp milyen téma kerül nála terítékre. Első lemezeinél (legalább az első ötnél) nemcsak a zenét, de azok hátterét is bőségesen megpakolta érdekességekkel, konkrét utalásokkal történelmi eseményekre, mondákra, legendákra, újabban pedig valamivel személyesebb, közvetlenebb irányba indult el, a lélek és a szív gyötrelmeinek feltárása érdekében. A pandémia ideje alatt minden bizonnyal még több ideje maradt az alkotásra, mert a korábban 3-4 évente megjelenő lemezek sorát évente kiadott alkotásokra cserélte, így fordulhatott elő, hogy 2021-ben, 22-ben és 23-ban is friss anyaggal jelentkezett. Néhány kiadványát igazán nagy becsben tartom, ezekről annak idején meg is emlékeztem egy-egy cikk keretén belül, viszont ez a hármas nálam nem nyújtotta azt a fajta alaposságot, amit korábban megszoktam. Szó se róla, egyik sem lett rossz a maga nemében, jellegzetességeiből a gyorsaság pont a mélységből tudott elvenni. Most ismét több idő telt el a folytatás előtt, így az immár kilencedik Ars Moriendi lemezre komoly kíváncsisággal váltottam jegyet. A „Halál művészete”-ként fordítható név mögé visszatért a kíváncsiságot felkeltő laza koncepció és Arsonist, másként a „Gyújtogató” újfent olyan tüzet szít, ami képes felemészteni a múlt bűneit, saját elmélyén és koromfekete szemüvegén keresztül. Érdekesség művészünkkel kapcsolatban, hogy kutatásait nem csupán hobbi szinten űzi, hiszen történészként rendszeresen értekezik a középkori lét hétköznapjairól.
Az aprólékos kidolgozottság már a szokás szerint mutatós borítónál kezdődik, ami Christophe Goncalves keze munkáját dicséri. A szokatlan, nyers agressziót ábrázoló kép Hieronymus Bosch világát idézi groteszk figuráival, melyek morális kétértelműséget hordoznak magukban és az ember bűneire, esendőségére reflektálnak. A lemez címe a sötétségben, bizonytalanságban való tévelygésre utal, ami ugyanúgy érvényes lehet a hitvilág által erőteljesen befolyásolt őseinkre, mind a modern emberre, aki az anyagi világban folyamatosan keresi a spirituális kötődés lehetőségeit. Az átszellemülést most is nagyban segítik a billentyűk és a szimfonikus megközelítést erősítő megoldások. Ez utóbbit jobban szolgálja a zene összetettsége, rétegezettsége, mintsem az előtérbe tolt zongorabetétek, ami annak tükrében, hogy a projekt egyfajta dungeon synth mellékágként született komoly szemléletváltásnak mondható. A gitárok (a basszusgitár ugyanolyan mértékben) és a dobok, a vendégekkel megerősített kórusok giccses túlzások nélkül teremtenek egy elegáns, intellektuálisnak mondható hangulatot.
Az utazást ezúttal rögtön a címadóval kezdjük, ami a maga 12 percével rengeteg feladatot elvégez: megteremti az atmoszférát, ha sejtelmesen is, de bevezet minket az album központi témájába is, ami ezúttal a bűnbánat gyakorlata nemcsak keresztény szemszögből. A dalszövegek ezúttal is alapot szolgáltathatnak a mély elemzéseknek, mivel már ebben a dalban is rengeteg utalással találkozhatunk (ilyen például Szent Bertalan éjszakája, ami az egyik napról a másikra Párizsban lemészárolt reformátusok kálváriájáról szól). Zenei oldalról egy tipikus Ars Moriendi tételről van szó, a szokásos kalandos, de könnyen emészthető dalszerkezettel, csúcspontokkal, robbanásokkal és melodikus betétekkel. Kereshetnénk kapcsolódási pontokat, de Arsonist már a kezdetektől fogva a saját hangján alkot, így csak felületesen dobálhatjuk be az olyan neveket, mint a Solefald, a Vintersorg, Lunar Aurora, vagy épp a Thy Catafalque. A kiváló szerzeményt egy ketté osztott darab, a L’abbé de Monte-à-Regret követi, amely címében is a középkori vesztőhelyekre utal és Arsonist egyenesen az egyik leghíresebb, hírhedtebb hóhér dinasztiánának, a Sanson családnak szánta. Hozzájuk köthető többek között a guillotine bevetése a kivégzéseknél (Charles-Henri Sanson közel háromezerszer vette igénybe ezt a munkaeszközt), valamint XVI. Lajos kivégzése is. A dal második felében vendégénekessel is találkozunk Julien Hovelaque személyében, aki egy hasonló, ám fiatalabb projektet üzemeltet (L’Éclat du Déclin), valamint a Nuit Macabre és a Wintermoon zenekarokat erősíti billentyűkön. A női sírással, narrációval nyitó Part II. kellően agresszív és hatásos a választott témáját illetően. Nagy kedvencem lett már első hallgatásra a Trouver La Fontaine, ami az ifjúság forrásának kutatásával foglalkozik, beemelve a misztikumot és legendáriumot az összképbe. A dalban utalások szerepelnek Darren Aronofsky A forrás című 2006-os filmjére, amit a rendező munkásságának legalulértékeltebb darabjának tartok. A film maga is egy rengeteg rétegből felépülő vizuális remekmű az elvontabb fajtából, aki szeret agyalni a látottakon és mögöttes tartalmakat keresni, annak feltétlen ajánlom. Nem ez az egyetlen utalás egyébként a lemezen erre az alkotásra, hiszen az alapokat záró Outro nyíltan használja fel Clint Mansell zeneszerző ikonikus dallamait.
A meglepően rövid Puisqu’elle est éternelle a francia pop-rock, újhullámos énekes/zeneszerző, Jean-Louis Murat előtt tiszteleg tiszta énekével, akusztikus gitárjával és zongorafutamaival, a háttérből felsejlő női hangokat pedig egyenesen Arsonist párja, Maryline szolgáltatja számunkra (néhány korábbi lemezen is hallható volt már).
A kiadvány utolsó monolitja a Sur La Lune Ou Aux Enfers, ami szintén különlegességnek számít, mivel ebben a dalban egy korban jóval közelebbi témával foglalkozunk. A kísértetiesen építkező szerzemény egy grúz vers Vörös Hadsereg által megzenésített dallamaival kezdődik, majd néhány szó erejéig Alekszandr Szolzsenyicin gondolatait is hallhatjuk, mielőtt belevetjük magunkat a gulágok világába, ahol a jég, a tűz és a vér játszik főszerepet. A már említett Outro beiktatásával 50 perc környékén járunk, de a lemeznek még nem lesz vége, ugyanis kapunk egy bónusz tételt is. Jelen esetben az Elend zenekar The Reign of Chaos and Old Night című dalát hallhatjuk Ars Moriendire hangolva, ami önmagában is érdekességnek számít, valamint tovább árnyalja a képet Arsonist sokoldalúságát illetően. A szintén francia horda ugyanis a 90-es évek neoklasszikus darkwave stílusát képviselték több kultikussá vált lemezzel.
Aki eddig kedvelte ezt a projektet, az most sem fog csalódni, sőt, a friss anyag ott van a legjobbak között, ha pedig újdonságnak hat és nem veted meg a kissé agyalós, érdekességekben gazdag anyagokat, az ne habozzon, tegyen vele egy próbát.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
