Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Létezik egy régió Olaszországban, amelyről még a helyiek is úgy viccelődnek, hogy „Molise nem is létezik”. Ez leginkább annak köszönhető, hogy ez a terület az ország második legkisebb közigazgatási területe, ráadásul olyan elszigetelt, hegyekkel és csipetnyi tengerparttal körülvett mikrovilág, amit szélsőségesebb időjárási körülmények esetén, zordabb telek során még nagyon megközelíteni sem lehet. Távol a nyaralóhelyektől, a pizzát majszoló túristák idilljétől ennek a területnek a központjában, Campobasso városában született meg az ezredforduló környékén a How Like A Winter nevű formáció. Talán ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy egész történetüket a létezés hiányára, a távollétre, magányosságra, a shakespeare-i melankóliára építsék fel. Ilyen szempontból még a tagok művésznevein sem tudunk már meglepődni, mai szemmel nézve azok bármennyire is sablonosnak mondhatók. Dust (ének, billentyűk és ami belefér), Agony (hegedű), Bane (basszus), Mist (gitárok) két hölgy énekessel, Tragedyvel és Miseryvel karöltve hozták össze a bandát még 1999-ben, hogy egyetlen, 2003-ben kiadott anyaguk után tetszhalott állapotba kerüljenek.
A bizonyos körökben kult státusznak örvendő …Beyond My Grey Wake nem csupán egy mezei zenekar, hanem egy érdekes, az irodalmat is magába foglaló kísérlet a kor szellemiségének megfelelő köntösben. Legfőbb célkitűzései között volt a 19. század gótikus regényeinek dohos levegőjét a doom metal súlyosságával ötvözni, de komoly hatást gyakorolt rájuk a klasszikus literatúra is. Már maga a zenekarnév is egyfajta programhirdetés, hiszen William Shakespeare 97. szonettjének kezdősorából kölcsönözték azt. Itt nem a sátánnal cimboráló, kecskecsöcsön nevelkedett metal generáció teszi próbára a hallójáratainkat, hanem az arisztokratikus, lúdtollal írt szenvedés és elhidegülés. A produkció ennek tükrében viszonylag kevés extrém megoldást kínál (leginkább a hörgés felbukkanása biztosítja a keményebb részeket), zeneileg azonban erősen táplákozik az úgynevezett brit „szentháromság” munkásságából (My Dying Bride, Paradise Lost, Anathema), főleg a hegedű használata lehet ismerős a hallgatóságnak. Ezen felül hozzáadják a maguk olaszos, mediterrán drámaiságukat és klasszikus zenei műveltségüket, aminek az a következménye, hogy még a gitárok is gyakran csupán a sűrű alapot biztosítják a dallamvezetést magához ragadó zongorának és a már említett vonós hangszernek. A …Beyond My Grey Wake esetében tehát nem kiegészítő, a metalt továbbgondoló funkciót töltenek be az extra hangok, hanem annak egyenesen a magját képezik. Az bizonyos, hogy a tagok alaposan ismerték koruk színterét, hiszen még az album borítóját is egy rutinos arc, Paul Kuhr készítette (Novembers Doom).
A lemez nyitánya, az A Flower That Sears In Silence azonnal beránt ebbe a teátrális világba. Akusztikus indítás, suttogó női ének, majd a mélybe rántó riffek – a recept ismert, az arányok viszont nagyon jól eltaláltak. A koncepció egyik legnagyobb erénye a vokális felállás: a „szörnyeteg” (Dust, azaz Marco Benevento, a későbbi The Foreshadowing agytrösztje) mellé nem egy, hanem két szépséget állítottak. Még tovább színesedik a kép, ha az nézzük, hogy Dust sem csak a szokásos „hörgő” ember a dívák ellensúlyozása végett, hanem időnként tiszta férfi énekhanggal is hozzátesz a lemezhez. Ez a trió egyfajta görög kórusként funkcionál, folyamatos párbeszédet folytatva a szerelemről és az elmúlásról. A folytatásban érkező All The Seasons Of Madness némi progresszióval kényeztet, a hegedű pedig valósággal megőrül a kalandozó futamok közepette. Itt kell megemlíteni a ritmusszekciót is: a lemezen hallható dobok, melyek vélhetően programozottak, meglehetősen gépiesek, hidegek. Paradox módon azonban ez a sterilitás nem válik a lemez hátrányára; sőt, erősíti azt az érzést, mintha egy kihalt, fagyott tájon járnánk, ahol még a szívverés is csak egy távoli, tompa visszhang. Ehhez a dalhoz készült a banda egyetlen videója is, erősen megvágva a hosszát illetően.
Igazán jó ajánlólevél a két dal, de személyes kedvenceim még csak ezek után érkeznek. A Laying Together Again például az érzékeny és intelligens, atmoszférikus doom metal egyik csúcsteljesítménye, a hasonló finomságokat a durvább részekkel váltogató, monumentális Bescreen’d pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy miért emlegették annak idején a zenészek hatásaik között az Opeth nevét. A felfokozott hangulatot a rövid, billentyűkkel operáló Who Is Hiding csillapítja le, hogy aztán nagyszerű ellenpontként a Crucifuge tegye félre a lantpengetést a keményebb témák miatt. A dal gyökerei állítólag a 90-es évek közepéig nyúlnak vissza és az első szerzemények között született, ihletforrása pedig az úgynevezett grand guignol, más néven rémdráma. Ez szintén a 19. században vált népszerűvé, mint afféle naturalista, véres, groteszk alműfaj. Ezt követi a már említett szonett, az XCVII, amit egy az egyben meghallgathatunk egy andalító zongorakíséret mellett. Az erősen doomos, de remek ívet bejáró The Night, Then Him című darabban a hölgyek kapnak nagyobb hangsúlyt, majd pedig a So Death Would Be Just A Bad Dream című instrumentális darabbal veszünk búcsút a gótikus szívfacsarástól. Lezáró tétel sem sikerülhetne ennél jobban, hiszen jól hozza az elengedés hangulatát, a lassú elhalkulás után pedig elfújhatjuk a gyertyát a virrasztás végén.
Sajnos a lemezzel maga a zenekar története is lezárult, a tagok szétszéledtek. Dusk sorsát már említettem, ő a The Foreshadowing élén vitte tovább a szellemiséget modernebb formában, Mist pedig a szerényebb sikereket elérő Dead Summer Society projektben maradt a gótikus vonalnál. A …Beyond My Grey Wake hangulata azonban megmaradt, mint egy időkapszula az ezredfordulóból. Nem való mindennapi hallgatásra, de amikor beköszönt a november, leszáll a köd és elvágyódunk egy viktoriánus korabeli, szobrokkal szegélyezett sétány misztikumába, akkor nem lőhetünk mellé vele. A How Like A Winter bebizonyítja, hogy gyönyörű virágok a hó alatt is nyílhatnak, vagy ott hervadnak el a legszebben.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
