Nem vagyok az a fajta, aki hisz a csodákban, a hihetetlen feltámadásokban, de azért akadnak olyan jelenségek a zenei életben, amik okot adnak a remény folyamatos jelenlétére. Ilyen esemény volt például 2015-ben az epikus doomban utazó Sorcerer nagyszerű újjáéledése, hiszen legendájukat semmi más nem táplálta, csak néhány fantasztikus demó a 90-es évek elejéről (hasonló lezajlott az Isole és a Dawn Of Winter esetében is, bár ott a demózások közel évtizeden keresztül mentek). Rögtön az ő történetük ugrott be, amikor egy kicsit beleástam magam a finn The Solitude történetébe, azzal a különbséggel, hogy régi dátumokon kívül nem maradt utánuk semmi, így gyakorlatilag olyan banda is lehetne, amelyiknek néhány évnél tovább nem kell a múltjában kutakodni. A példákból gondolom világossá vált, hogy ezúttal is epikus doomal lesz dolgunk, méghozzá olyannal, melynek gyökerei nagyon messzire kapaszkodnak vissza az időben. Magát a projektet még simán Solitude névvel 1993-ban álmodta meg Janne Parviainen (Ensiferum, Satanic North, Barathrum, Waltari) és Mika Karppinen (Hallatar, Kyyria, Eyes Of Eden, Dementia, HIM), hogy aztán megfelelő társak hiányában az elkészült ötleteket egy fiók mélyére süllyesszék, rábízva a helyi egérkolóniára. Néhán elejtett információmorzsa szerint leginkább Candlemass dalokat játszottak, de azokat saját riffekkel, hangulatokkal gondolták tovább. Élő felvételig vagy fellépésig nem jutottak el. Menet közben mindkét zenész igencsak foglalkoztatottá és elismertté vált, több zenekarban, így a közös munka is a háttérbe szorult.
Egészen 2021-ig, amikor beütött a pandémia és a családtagok sok esetben kénytelenek voltak hosszabb ideig is elviselni egymást. Janne testvére, a leginkább énekesként ismertté vált Aleksi Parviainen (Malpractice, Soulcage, Euphrosyne), aki a technikás, progresszív metal vonalon találta meg évtizedes pályafutását, ekkor kezdett el lassabb, borongósabb tételekkel kísérletezni. Amikor Janne meghallotta pár ötletét, azonnal tudta, hogy fel kell támasztania az egykori Solitude projektet és fel is vette a kapcsolatot egykori társával, aki rá is bólintott a dologra. Immár megvolt a tökéletes dalnok, az érzékeny, de ütőképes dobos és a karakteres gitáros, már csak egy jó basszusgitáros hiányzott. Alig egy éven belül meg is találták maguknak Ville Pelkonent, aki a Jimsonweed nevű stoner alakulatban bódította magát hosszú időn keresztül, szóval nem esik nehezére az érzelmi kötődés a mély hangok irányába…
Érdekes módon, amikor 2023-ban elkezdtek saját dalokat felvenni, demót készíteni, szinte azonnal kiütközött a feszültség a felálláson belül. A két “ősatya” kimondottan szeretett volna lo-fi, nyers, földalatti doomot készíteni, míg a progresszív érából érkező Aleksit már a saját felvételeik meghallgatása is borzalommal töltötte el. Bár a felvételeket elküldték néhány irányba, a projekt ismét földbe állt. Néhány hónap mosolyszünet után azonban a tagok megbeszélték a dolgokat és az arany középút mellett döntöttek. A régi suli tisztelete analóg, élő felvételekkel történik, minimális utómunkálatokkal, a hangszereknek mégis a lehető legjobban kell megszólalniuk. A munka a híres Finnvox stúdióban zajlott, ám az itteni szolgáltatásokat szintén előre megbeszéltek alapján vették igénybe. Hónapokig tartó stúdiózás helyett alapos felkészülés után mindössze 10 óra alatt felvették a teljes lemezt, ahogy azt sok legendás példaképük esetében tapasztalták. Így született meg az idei év első, valóban epikus doomot tartalmazó nagylemeze, The Sound Of Absence Life címmel.
Tudom, ez elég körülményes, részletes körbejárása egy lemez bemutatásának, de úgy érzem, hogy a körülmények ezúttal nagyban hozzájárulnak ahhoz, amit most meghallgathatunk. Egy 30 éves Candlemass tribute határozta el magát egy album kiadására olyan zenészekkel, akik a maguk módján mind kivették a részüket a globális metal világból. Céljuk, hogy egy archaikus, őszinte, vegytiszta epikus heavy/doom lemez kiadása volt, amely simán kijöhetett volna a 80-as évek végén, a 90-es évek elején. Ebben az esetben minimum kultikus kiadványról beszélhetnénk. A leginkább dobosként híressé vált Mika riffjei pontosak, súlyosak és elég kreatívak a maguk stílusában ahhoz, hogy ne lehessen puszta Iommi kópiának beállítani, ráadásul megvan a ritka összhangja a ritmusszekcióval, így igazán hatásosan tud együtt lélegezni Janne dobjátékával és Ville lehangoló pendítéseivel. Persze a kulcskérdés egy epikus doom projekt tekintetében mindig az énekes, ami ebben az esetben telitalálat. Aleksi már bizonyított egyéni megoldásaival saját zenekaraiban: a prog metal, power metal, heavy metal a kisujjában van, hangterjedelme lassabb tempóban is tökéletesen működik. Ráadásul az ő esetében sem lehet Messiah vagy Robert Lowe pótlékról beszélni még akkor sem, ha ugyanazt a drámai, operai, érzelemgazdag nyelvezetet tudhatja magáénak, mint a nagyok. Tényleg széles skálát mutat be nekünk: néhol személyessé válva a fülünkbe duruzsolja sötét zsoltárjait, máskor túlvilági csaták után maradt hulla-hegyek tetejéről szór mindenkire vonatkozó igazságokat. Tud igazán elvont epikusságot közvetíteni, amiről konkrétan az egykori Scald dalnok, a tragikusan fiatalon elhunyt Agyl jutott eszembe (az In The Open Sea-t hallgatva a mai napig képtelen vagyok elszakadni a körülöttem háborgó fagyos víztömeg illúziójától), de a karcosabb, metalosabb dörgelelmek is jól állnak neki. Nincs modorosság, nincs giccs, csak a kiterített lélek, amiből bárki olvashat.
A nagylemezre a zenekar a neve elé biggyesztette a “The” szócskát is, hogy nyomatékot adjanak mindennek, amit a doomról elgondolnak. Mindennek valamivel több, mint 60 percen keresztül lehetünk fültanúi némi elhivatottság és koncentrációs képesség ellenében, mivel a The Solitude nem a slágerek és azonnal ütő dalok dicsőségcsarnokát célozta meg a maga számára. A The Sound Of Absent Life magában hordozza a megcélzott zenei időszak ráérősségének elemeit is: lassan kúszik a bőrünk alá, finom és érzékeny mozzanatokkal, máskor pedig kőkemény tökönrúgásokkal, hogy megadjuk neki a kellő tiszteletet.
Erre már a nyitó Ruins Of The Fallen Stars is kitűnő példaként szolgál minden tekintetben. A hamisítatlan svéd jegyeket viselő, magát kimérten és mégis rendkívül súlyosan vonszoló tétel az instant klasszikus gitártéma mellett remek vokális melankóliával indít. Egyszerre emel az égig az ének, miközben sűrű atmoszférával nyom a föld alá a zene. Egyedül a dal közepén található gitárszóló enged be egy kis fényt a megteremtett örök sötétségbe. Erős nyitás, amit a zenekar elsőként írt meg, elsőként rögzített. Talán ezért is hat szolídabbnak, mint a rá következő Deny The Sun, ami már magában hordozza a valódi grandiózusságot és azt a fájdalomban bujkáló szépséget, ami a műfaj igazi sajátossága. Aleksi a mélabús kántor szerepéből kitörve ezer arcát mutatja meg: hol a színpad közepén állva csillog, hol a sarokban kuporogva suttog, de végig a hatása alatt tart. A masszív letargiába a Gateway To Hell robban be, aminek heavy metalos lüktetését általában a Candlemass lemezek elején szoktuk megkapni, így érdekes váltást hoz számunkra. Visszavesz a slágerességből, de jókat lehet rá bólogatni.
Tökéletesen felkészít a Beneath The Fallen Leaves bő 9 percére, amiben gyakorolhatjuk ezen jó szokásunkat, komótos mozgáskultúrával kombinálva. A dal az elején szépen megvezet minket a gótikus, érzelmes vokállal, a kézzel fogható, azonnal ható riffekkel, hogy aztán középső, nagyrészt instrumentális szakaszában igazán mélyre vigyen minket. Az “árnyaltabb” megoldások után a a Cry For The Dark One tesz le elénk egy újabb epikus doom alaptételt, rövid, de ütős kórusokkal. A dupla LP-n megjelent verzió első felének ez a dal adja a záró momentumát és itt is érezni, hogy érzelmi csúcspontként megtöri a kiadványt. Nagyon furcsa érzés volt ez egyben hallgatva, mert olyan hangulatot áraszt a dal, ami után automatikusan azonnal meg akarunk fordítani egy kazettát, vagy feltenni a második korongot, aminek során ugyanazon a hullámvasúton találjuk magunkat, de ismét felfelé haladva.
Egy ilyen kapaszkodóhoz nem is tudnék elképzelni jobb tételt, mint a maga 5 percével rövidnek mondható Requiemet, amelyben olaszos okkultizmus üti fel a fejét egy halálos keringő során. Nem kevésbé zseniális a középtempós menetelés felé törő, kimondottan a 80-as évek Candlemass hangzását megidéző Evil Needs Release is, ahol a karcosabb ének érdekes módon inkább Mats Levén felé mutat. Tempóban hasonló a He Who Prevails is, de felfogásában és hangulatában teljesen más. Miközben gyors, feszes témák jellemzik, egy meglehetősen panaszos, érzelmes énekkel párosul, ami az egészet feszültté teszi. Meg merném kockáztatni vele kapcsolatban a NWOBHM előtti tisztelgést, de konkrét banda is eszembe jutott: az Angel Witch.
A hullámvasút ismét a csúcs felé közeledik: a Bride Of Misery tempó, erő, énektéma tekintetében is az alapokra épülve mutatja meg, milyen az epikus doom, amikor a legjobb formájában van. Természetesen a címadó, egyben záró tételre már felesleges energiát pazarolnom, újabb esszenciáról van szó, amelyben a zenekar saját múltjára is nyilvánvalóan visszakacsint: ugyan sajátos hangulattal rendelkezik, több hangjában, dallamában utal Leif Edlingék 1987-es, Nightfall lemezére (Codex Gigas, At The Gallows End, Samarithan…).
Kimagaslóan erős bemutatkozás ez a lemez a saját stílusában és sajnálatos, hogy ennyi időt kellett várni rá, az meg pláne kérdéses, hogy lesz-e valaha folytatása. Én azért bátrabban odaadtam volna a gyeplőt a stúdióban dolgozók számára a végeredmény tekintetében, mivel a dobbal például egyáltalán nem vagyok elégedett (erőtlenebb a kelleténél) és a dalok közötti különbségek, hangulatok jobban kijöttek volna, ha nem akarnak annyira hagyománytisztelők lenni. A lemez hosszából is lehetett volna faragni, de mindezek ellenére nem tudom, hogy akad-e majd vetélytárs idén epikus doom tekintetében. Candlemass, Solitude Aeturnus, Spiritus Mortis rajongóknak kötelező.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
