Az utóbbi időben akarva-akaratlanul is mindenki a politikával foglalkozott, ami mindig ambivalens érzéseket kelt bennem. Első nekifutásra hasznosnak és felelősnek tartom, ha az ember az országa és a jövője felől gondolkodik, másfelől pedig rettentő kártékonynak, mert a hazai vitakultúra finoman fogalmazva sem emelkedik platóni magasságokba, mivel az érvek-ellenérvek rendszerét jellemzően egy anyázás váltja fel. A választásoknak azonban vége és erőteljesen bízom benne, hogy a közéletbe most már visszatér a nyugalom, amire a legnagyobb szükségünk van minden szinten. Lelki békénk és belső harmóniánk megőrzésének céljával ezúttal Belgiumból sem friss „Brüsszelezéssel” készültem, hanem egy ráncsimító, kellemes black/death egyveleggel, ami egészen fényes pillanatait képes megidézni a belga undergroundnak. A 2012-ben Pz. Kpfw és I. Dveikus dobos-gitáros páros által indított projekt egyértelműen tiszteletét fejezi ki nemzeti nagyjai előtt, mint az Enthroned vagy az Ancient Rites, külföldi példaképként pedig olyan klasszikusokig nyúlnak vissza démoni csápjaikkal, mint a brazil Sarcófago és a kanadai Blasphemy. A cél természetesen a kaotikus, de mégis zsigerből kiszakadó black/death gyűlölködés, ami húst tép, csontot tör és az ebből készült levest magasa emelve ajánlja fel a kedves Olvasó lelkét egy időtlen, sötét entitásnak. Az évek során jöttek-mentek a társak, új, The Mother Of Darkness című nagylemezükön, ami a sorban a második, V. Viriakh énekes, S. Iblis gitáros és N. Vmtr basszer jelentette a stabil felállást. Azért arra kíváncsi lennék, hogy ezeken a neveken szólítják-e egymást a próbák során…
Ha már sötét entitások, akkor tegyük nyilvánvalóvá, hogy a banda él-hal a történelemhez kapcsolódó horror sztorikért már a kezdetek óta. Feldolgozták már a hírhedt bajor ördögűzés történetét a 70-es évekből, de előszeretettel foglalkoztak a boszorkányperekkel is. Bemutatkozásuk után komoly törés következett be a banda történetében, miután első énekesük, Mestema továbbállt. Végül azt a döntést hozták, ami a friss korongra is komoly kihatással van, hogy a basszusgitárt kezelő V. Viriakh-t állították a mikrofon mögé. A korábban thrash metalhoz közelebb álló projektekben már tapasztalatot szerzett dalnok egy egészen erőteljes, „ugatós, harapós” stílust vezetett be a klasszikus károgás helyére, ez pedig inkább az előnyükre vált, mint hátrányukra. A ragadozók agresszióját magában hordozó hang tökéletesen passzol a zene gonosz és dohos lüktetéséhez.
Nem marad koncepció nélkül a The Mother Of Darkness sem, de ezúttal a valóságtól elrugaszkodottabb utakon járunk. Egy fiktív, képzeletbeli erdő mélyére látogatunk el, ahol egy elhagyott, enyészetnek indult romos kastélyban tébolyult papok áldoznak fel szeretteiktől elrabolt embereket, hogy megidézhessék a Sötétség Anyját, egyfajta fordított, démoni Szűz Máriát. Messze vagyunk az emberi kreatívitás Mekkájától, de a jól összerakott zenével párosulva igazi bűnös élvezetben lehet részünk. Érződik, hogy az előtérbe került V. Viriakh korábban a basszust kezelte, mert a végső mixben egészen komoly szerepet kap a hangszer. Mélyen duruzsolva végig a levegő nélküli, elátkozott helyszínen tart minket, a döredezett, kaotikus dobok szolgáltatják az őrületet, míg a gitárok gondoskodnak monotonitásukkal az istentelen rituálék hangulatának megidézéséről. Az összképből nem lehet kihagyni a pofás borítót sem, ami a legendás francia Chris Moyen munkáját dicséri.
A szokásos szívmelengető Intro (baljós billentyűk, harangok, horrorisztikus hangok) után veszi kezdetét a felhőtlen mulatozás, közel 50 percben, amit azért jól kell kihasználni ebben a műfajban, ha nem akarunk unalomba fulladni. Az első tényleges dal, a The Black Chapel nyomasztó zúzdájával és jó 6 percével meg is ilyesztett kicsit, mert annyira töményen szórta a gyűlöletet, hogy nehezen tudtam elképzelni vele a teljes játékidőt. Nem kevésbé sötét a Graveside Prayer sem, de az abba beszivárgó ős heavy metal lazított a gyeplőn, a The Wild Hunt thrash energiái pedig jelezték, hogy nem lesz itt gond a továbbiakban sem. Az Exhulted Hearts lassabb tempókkal operál, lehetőséget adva a masszív bólogatásokra, az első Outro című hegedűs közjáték pedig jelzi nekünk, hogy ez a kiadvány két felvonásból áll.
A „b” oldalt a Cry-Shine-Die nyitja meg ami a lemez talán legelborultabb darabja. Saját sötét odújából bújik elő, félelmetes cammogások közepette, hogy aztán éppolyan állatiasan, mint elegánsan felfaljon mindent, ami élő, szép vagy jó. Érdekes módon a tényleges dalok közül a címadó The Mother Of Darkness a legrövidebb a maga 4 percével, intenzitásával azonban képes letaglózni, hiszen itt kel életre a túlvilági démon. Személyes kedvencem természetesen a Latrodectus Tela, ami doomos lüktetéssel képes a bőrünk alá kúszni, hogy aztán az őrületig pörögjön fel teljes mértékben kihasználva a mélyen dübörgő basszust és az éles gitárhangokat. A rituálét végül a Young Blood Ritual epikus, vulkánszerű kitörése zárja visszatekintve a korong elejére, mielőtt az utolsó ambient zörejekkel minden hamuvá égne.
A Possession közel 10 év hallgatás után teljes erőbedobással tért vissza, hogy a tömjén és a vér szagától megrészegülve áldozzon kedvenc műfajának, aminek ugyan hozzák a kötelező köreit, hangulatát, de mindezt úgy, hogy nehéz lenne különb módon elképzelni. Talán lehetett volna feszesebb, rövidebb az album, de aki erre a mocsokra esküszik, az maradéktalanul elégedett lehet.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
