S.V.E.S.T.
Urfaust
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is eltűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
A kétezres évek elején a francia feketefém színtér radikális, ortodox hulláma éppen úgy rendezte át a műfaj térképét, mint ahogy a hernyó rágja át magát a rohadó almán. Miközben a Deathspell Omega teológiai körmondatokkal és szélsőséges kísérletekkel bűvölte a nagyérdeműt, a Mutiilation pedig a maga nyers, nyomorúságos módján szabadította rá a világra az okkultizmust és vámpír meséket, a nantes-i mocsarakból előmászó S.V.E.S.T. megmaradt egyfajta kísérteties, megfoghatatlan árnyéknak. A teljes nevén Satanas Vobiscum Et Spiritum Tuo mögött álló duó nem akart polgárt pukkasztani, magazinok címlapjára kerülni vagy egyáltalán bárkinek megfelelni, egyszerűen csak zenélni, ahogy ők akkor és ott jónak látták, érezték. Egyetlen nagylemezt hagytak maguk után a 2003-as Urfaust képében, amely után szinte nyomtalanul elpárologtak, hátrahagyva egy olyan anyagot, ami bőséggel megviseli a rutinosabb black metal rajongók idegrendszerét is.
A hozzájuk köthető történet 1997-ben indult tehát Nantes városában. Az S.V.E.S.T. korai időszakát a dühös, de még irányt tévesztett stíluskeresés jellemezte, ami a szinte beszerezhetetlen, néhány tucat példányban keringő 1997-es és 1998-as belső demók kazettáin csapódott le. Ezek a felvételek még kaotikus struktúrákkal, kásás gitárhangzással és egy monoton dobgép gépies, lélektelen ritmizálásával zaklatták a helyi gyanútlan hallgatóságot, nagy eséllyel a szomszédokat. Az igazi karakter azonban a split lemezek koszában kovácsolódott ki. A formáció korán felismerte, hogy a megosztott kiadványok jelentik a legnyersebb underground bajtársiasságot és előszeretettel vették fel a kapcsolatot lelki társaikkal. A testvérzenekarokkal, köztük a Gorgon tagságával és a környező raw felfogású projektekkel közösen elkövetett próbatermi zajongások fület kínzó sistergése mögött már felsejlettek azok a megnyújtott, disszonáns riffek, amelyek a nagylemez esszenciáját is adják.
Hogyan kaphatott egy ennyire elzárkózó, mizantróp duó nagylemez-szerződést? A válaszért a francia End All Life Productions háza táján kell szaglásznunk. A korszakban még jól futó fanzine világon és személyes kazettacseréken keresztül működő kiadó erősen méltatta a fanatizmust és az elszigeteltséget és mivel a S.V.E.S.T. sosem kilincselt sehol, ők vadászták le a duót és kínáltak fel nekik lehetőséget egy nagylemez megjelentetésére. Az Urfaust ennek megfelelően megfeleléskényszer nélküli album lett. Egy három tételből álló, összefüggő szimfonikus fekete mise, amitől a gyanútlan hallgató azonnal kényelmetlenül kezdi érezni magát a bőrében. A lemez hangzása embert próbáló ötvözete a dohos lo-fi kísérleteknek és a tudatosan felépített disszonanciának. Itt szó sincs a klasszikus norvég minták másolásáról. Bár a Burzum hipnotikus monotonitása és a Darkthrone nyersessége felsejlik az alapokban, a tipikus francia elvetemültség érződik a legjobban.
A hangszerek mögött egyetlen ember, Darkkarma állt, akinek gitárjátékát nehezen lehetne a hangok milyenségével méltatni, elég ha annyit írok, hogy szimplán ködöt képeznek a hallgató körül. A dobjáték szándékosan kaotikus. A blastbeatek sem finomhangolt svájci óraként ketyegnek: van bennük egyfajta kapkodó, tébolyult lüktetés, ami néha már-már a ritmikai szétesés határán táncol. A basszusgitár szinte teljesen beolvad ebbe a gitárfalba, funkciója csupán a jéghideg pulzus lüktetésének további biztosítása a szintén masszába olvadó billentyűkkel egyetemben. Erre a zenei alapra érkezik meg Spica vokálja, ami az anyag leginkább húsbavágó eleme. A maró károgás mellett elkeseredett, hisztérikus, fojtogató sikolyokat és tébolyult, félig tiszta kántálásokat présel ki magából. Nehezen esik elképzelnem, hogy nem valami középkori vallatókamrában rögzítették, miközben vékony csíkokban szaggatták le a bőrt a hátáról.
A dalszövegek franciául íródtak és teljesen szakítanak a B-kategóriás horrorfilmek vagy a gyermeteg sátánizmus jól bevált kliséivel. Okkult és teológiai mélységű költemények ezek, amelyek a spirituális bomlást és a megváltást a rohadáson keresztül vizsgálják. A lemezt a több mint 18 perces, monumentális nyitány, a Putréfiance Rédemptrice indítja. A tétel egy hipnotikus, jéghideg gitárriffel operál, ami percekig ismétlődik, lassan húzva csőbe a hallgatót. Öt perc magasságában a ritmus hirtelen felgyorsul, miközben Darkkarma disszonáns, vészjósló gitárfutamokat rétegez egymásra. A dal közepén egy teljesen váratlan, lecsupaszított, rituális szakasz következik, ahol a gitárok elnémulnak, és csak a monoton dobolás meg Spica elhaló kántálása marad. A második tétel, a Nuit de Walpurgis a maga kilenc és fél percével a lemez leginkább dinamikus, szinte már slágeres (haha) darabja. A dob itt kifejezetten lüktető, zakatoló ritmusokat hoz, miközben a gitárok a torz, fekete rock ‘n’ roll és a korai Mayhem-féle rituális káosz keverékét nyújtják. Spica itt a leghisztérikusabb, sikolyai szinte elviselhetetlenül élesek, átlépik a józan emberi fájdalomküszöböt.
A lezárás, az Épitaphe egy közel tizennégy perces zenei spirál, amely keretbe foglalja a lemezt. Ugyanazok a témák térnek vissza benne, de minden egyes ismétlődésnél egyre torzabbul, egyre kétségbeesettebben szólalnak meg, miközben a háttérben kísértő orgonahangok az egész lemezen itt a leghangosabbak. A dal utolsó perceiben a zene teljesen feloldódik egy elnyújtott, fület próbáló, gerjedő zajfüggönyben és egy távoli, kongó harangszóban. A sírvers nem a gyásznak szól, hanem a megérkezésnek az abszolút semmibe, a Sátán ürességébe. Ez a záró zajorgia azonban a lemez legnagyobb hibája is egyben: a végtelenségig nyújtott gerjedés az erények rovására megy, és a végére már inkább fizikai kihívást, mintsem zenei élményt jelent.
Megjelenésekor, 2003-ban az Urfaust alaposan megosztotta a hallgatókat, de a kétezres évek végére, amikor az avant-garde és disszonáns black metal gyakorlatilag nemcsak elfogadottá, de jelentős áramlattá vált, az Urfaustot elkezdték úgy emlegetni, mint a műfaj elveszett alapművét, amely az elsők között volt képes egyszerre megőrizni a 90-es évek szellemiségét és azt átültetni egy még keményebb, experimentális kontextusba. Miután az album megjelent, a zenekart látványos botrányok nélkül egyszerűen elnyelte az a homály, ahonnan jött, néhány kisebb kiadvány után. Nem léteznek közösségi média profiljaik, nincsenek arcképes promóciós fotóik, de a tisztelet az megadatott nekik. Spica például több kultikussá vált Deathspell Omega lemezen kapott lehetőséget, hogy vendégként sikítozhasson párat, Darkkarma pedig az őket támogató End All Life és a Norma Evangelium Diaboli kiadók háttérmunkálataiban vállalt szerepet, de zeneileg ő is teljesen inaktívvá vált. Az eredeti, 2003-as vinyl mára a gyűjtők nagy kedvence lett, az ára állapottól függően 100 és 250 euró között mozog, ha egyáltalán felbukkan egy példány. A kult-státuszt látva a kiadó nem hagyta teljesen elveszni az anyagot: a 2005-ös digipak után 2017-ben és 2022-ben is megjelentette az albumot újrakiadásban, 12 oldalas füzettel kiegészítve.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
