A 2017-es Era of Threnody után tért vissza albummal a német Nargaroth. E szép hosszú idő azonban nem egészen a megszokott módon, például jelen album írásával telt el, ugyanis az Apocalyptic Steel alap felvételei (Trident Studios, Kalifornia) már 2014 óta kiadásra vártak! A portalanítást követően ezek az eddig elfekvőben lévő dalok csak nemrégiben nyerték el végleges formájukat. Az utómunkák sora magában foglalta a dobok újbóli rögzítését, illetve René “Ash” Wagner vokál sávjai és a végleges mix is hosszú évekkel később készült el. Ilyenkor jogosan merül fel a kérdés: vajon úgy érett be az Apocalyptic Steel, mint ahogy azt a jó borról szokás mondani?
A rövid válasz: valószínűleg nem. Pontosabban: kinek mi az ízlése! Ha végignézzük és megvizsgáljuk a teljes Nargaroth diszkográfiát, akkor kirajzolódik egyfajta kétarcúság: van a “marcona Nargaroth” és van a “melankólikus Nargaroth”. Ebből a szempontból az Apocalyptic Steel szinte minden eleme megjeleníti a kitűzött célt: ez egyértelműen a black metal direkt, nyers és vad oldalát ragadja meg. Pontosabban ez nem teljesen igaz, de erről majd kicsit később.
Őszintén nem tudok egy valamitől eltekinteni: az album szerintem egy teljesen felesleges és kifejezetten irritáló intróval indul, amin talán egy vintage felvételről származó női sikoltozás hallható. Ezt az élményt én szívesen kihagytam volna, elég lett volna rögtön a Steel Apocalypse c. dallal kezdődő trió riff-gyalujával indítani az albumot. Kora ellenére meglehetősen modern riffek fogadják a hallgatót az album első harmadában, amit talán a stúdiómunka külön fel is erősít. A csavar először a Metalheart dallal kezdődik, amiben a speed/black, azaz kissé az első hullámot idéző riffek sora kicsit megtöri az album folyamát. Megértem, hogy miért került ez a dal az albumra (René Wagner szövegeiben a számára nagy hatású zenekarokat élteti, kissé erőltetett formában), de szerintem sokkal jobb helyen lett volna ez a szám például az album legvégét, mint egy kis extra csavar a történet végén.
Az album legkülönlegesebb tétele egyértelműen a Dresden c. dal, ami talán a “melankólikus Nargaroth” egyik legszebb kreálmánya is egyben. A szomorú történelmi témából egy félelmetesen fülbemászó, ízig-vérig gothic metal dal született! Ráadásul nem is akármilyen, ebben a dalban egyedülálló módon csak tiszta vokál hallható, ami szerintem nagyon-nagyon jól áll René Wagner-nek. Egyéni preferencia, de én abszolút el tudnám képzelni, hogy a jövőben a Nargaroth komolyan erre a stílusra váltson, mert ez az íz egy igazán kellemes újítást képviselne.
Az album utolsó harmadában ismét marcona dalok kerültek középpontba, ebben némi lágyság csupán a Man of Mayhem-ben hallható. A lemezt a Requiem Germania c. dal zárja, ami, fogalmazzunk úgy, hogy hagy némi kivetnivalót maga után… Nem is igazán maga a dal a problémás, hanem az egész albumot végigkísérő, rendkívül fárasztó károgó vokál. Bizonyára vannak akik kedvelik René Wagner vokálját, de véleményem szerint ez az Apocalyptic Steel gyenge pontja, és az utolsó számhoz érve kissé fárasztóvá is válik tőle az egész album (kivéve a Dresden-t). Ennek talán a legfőbb oka, hogy nem sikerült jól elhelyezni a károgást a mixben: egyszerűen hangos (sokszor a hangszerek rovására) és mivel elég sok van belőle, nem lehet nem észrevenni. És ennek az újrahallgathatóság látja igazán kárát!
Összegezve az Apocalyptic Steel szépen illeszkedik a Nargaroth albumok sorába. Megvannak a maga erősségei és gyengeségei is, de akik az agresszívabb black metal riffeket szeretik, azoknak valószínűleg ez sem okoz majd csalódást. De én személy szerint igazán a Dresden– is ajánlanám.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
