Amikor ilyen forróság van, nem pedig valódi nyár, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy megérett az emberiség a pusztulásra. Persze azt szeretném, ha a negatív forgatókönyvek szép lassan rózsaszín sziruppá válnának, mert alapvetően optimista vagyok, de egyre nehezebb annak maradnom, ahogy több és több rossz hír, borzalmas esemény torlódik fel a pozitív gondolkodásból felhúzott gátam túloldalán. Ha másképp nem is, de valami jó karcos muzsikával próbálom meg enyhíteni ezt a hőhullámot, első körben a Buenos Aires koszos, túlzsúfolt, megélhetési bizonytalanságtól lüktető betondzsungeléből származó Siniestra Depresión nevű projekttel.
A dél-amerikai származás azonban ne tévesszen meg senkit, a négy fős, az undergroundban régóta otthonosan mozgó, mégis fiatalnak mondható csapat nagy eséllyel egy hűtőházban, skandináv klasszikusokat hallgatva alkotta meg bemutatkozó anyagát. Leginkább az atmoszférikus, depresszív hangulat a kitűzött cél a srácoknak, mégis jó szívvel tudom ajánlani az általánosabb fekete fém rajongóknak is a lemezt, mert azon felül, hogy karcosan, mégis tisztán szól, nem feledkezik meg a sebesség felpörgetéséről sem. A horda további „enyhítő körülménye” a nehézséggel szemben a viszonylag rövidnek mondható játékidő, mivel az El Retorno a la Desolación 7 tétele nem kívánja elrabolni a fél életünket, valamivel kevesebb, mint fél óra bőven elég neki, hogy körénk varázsoljon egy mítoszokkal, szellemekkel és fagyos ürességgel bőségesen rendelkező erdőséget. Mindehhez különösebb technikai bravúrokra sincs szükség, mert már a nyitó Dolencia inquebrantable egyszerű, cammogós témája sem az egyedisége miatt fog megragadni bennünk. Igaz ez az egész lemezen végigfutó gitárjátékra: a kissé háttérbe húzódó, de azért hallható basszus, a fegyelmezetten reszelős gitár hangjai innen-onnan ismerősnek fognak hatni, annyira lecsupaszítottak, de a klisé érzet helyett inkább amolyan otthonosságot sugároznak, egyszerűen jól tudnak esni. A dob is hozza a kötelezőt, azonban az ének felett már jóval nehezebb lenne elsiklani. A mikrofon mögött álló, egyszerűen csak C.C. névvel ellátott dalnokunk ugyanis nagyon jó. A hagyományos károgás, a magasabb sikolyok és az időnkénti death metalos hörgés közötti skálán egyensúlyozva kalaúzol végig minket a Siniestra Depresión világán és ezt valahogy sikerült úgy összehoznia, hogy mindig a legjobb helyen üssön. Az egész komoly tempóval érkező Caminos angustiantes hörgése az első percekben szinte azonnal halálos keringőre csábít, a válaszként érkező sikolyok pedig meghozzák a hidegrázós hangulatot, úgyhogy egyértelműen a kedvencemmé vált a teljes lemezről.
A Melodías de vientos fríos hozza el az album leginkább atmoszférikus, hidegebb pillanatait a visszaesett, már-már doomos tempóval és szellősebb hangokkal, amik teret engednek a szél zúgásának és a magányos melódiáknak. Monumentális és epikus hangulat árad a dalból, aminek érdekessége, hogy ez sem kúszik fel az öt perces játékidő fölé (egyedül a nyitó dal haladja meg valamivel ezt az időt). Sajnos pont ez a bajom is vele, ebből a monoton darálássá váló darabból még elviseltem volna többet is, kiforratlannak, befejezetlennek hat. A lépegetős, menetelős Campos de oscuros letargos aztán szépen visszatér a sebességhez, amivel inkább a szórakoztató tételek sorát erősíti a nyomasztó, mélyebb dalok ellenében. Furcsa módon ezt is tovább tudtam volna hallgatni, mert kimondottan hagyományos black metal, 90-es éveket idéző nyitó riffjével és váltásaival többször beindította a bólogató reflexeimet.
Az egészen ütős Maleficencia hozza vissza a képletbe a letargiát annak ellenére, hogy csak a dal elején kell beérnünk lassabb tempóval. Itt érvényesül talán legjobban az északi hatás, mivel kevésbé kézzelfoghatók a riffek, nagyobb hangsúlyt kap a nagy egészként hömpölygő hangulat. A címadó tétel sem vesz vissza a pörgésből, de ha lehet, még fagyosabbra veszi a dolgokat. Ez kapcsolja össze a lemez laza koncepcióját is, mely a ciklikus világégésekről, a szükségszerűen bekövetkekző, de nem örökké tartó pusztulásról szól. A gitárok többször agresszívvé, fenyegetővé válnak, C.C. pedig szinte belesírja a mikrofonba az elkerülhetetlenség fájdalmát. A Llamanos a tus lobos marad a dühös oldalon, de zárásként fokozatosan belassul és egy egész pofás témával vezet át minket a csendesség birodalmába.
Ahhoz képest, hogy évek óta koncertező, formálódó bandáról van szó (2021-ben indultak), nagyon kevésnek érzem ezt az anyagot, de nem minősége, hanem a hossza okán. A Siniestra Depresión ugyanis erős és sokra hivatott, remélem mernek nagyban gondolkodni és még hallani fogok róluk.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
