A nyers black metalnál előbb-utóbb mindig eljön az a pont, amikor dönteni kell, hogy maradjon-e minden úgy, mintha két mikrofonnal vették volna fel egy ismeretlen pincelabirintusban, amelyek közül az egyik eleve rossz volt, vagy kezdjenek valamit azzal is, hogy közben eltelt több évtized. A Selenite Scrolls első két demója még nem sokat vacillált ezen. A 2020-as Spectral Dirges from an Eerie Past és a két évvel későbbi Through Gnarled Woods and Glowing Haze… egyértelműen a kazettás underground világából érkezett, erős Moonblood, korai Judas Iscariot és általában véve kilencvenes évekbeli raw rothadás kíséretében. A második demón már komolyabb szerepet kaptak Demonichen Dukh billentyűi, de az alapfelállás még világos maradt. A Channeling the Egregore sem akarja ezt levetkőzni, inkább ráépít: a vérrel áztatott romok megvannak, de közben emeltek rá egy új katedrálist. A több zenekart magába sűrítő Ancient Hounds körhöz tartozó társaságnál ez nem különösebben meglepő. Demonichen Dukh énekes, billentyűs-gitáros, valamint a szintén gitáros Prizrak a Crypts of Wallachia, az Orkblut, a Regnum Tenebrarum és más projektek környékén is rendszeresen felbukkan, a belterjességet pedig tovább fokozza, hogy Zabrava (basszus) és Drevna Koza (dobok) pedig szintén kiveszik a részüket a legtöbb közös buliból. Ez a rokoni jelleg most inkább előny, mert a Channeling the Egregore-on egyáltalán nem érződik, hogy még keresnék, mit is akarnak játszani. Pontosan tudják. A kérdés inkább az, hogy meddig lehet elmenni ugyanazzal az alapanyaggal anélkül, hogy a díszítés agyonnyomná azt, amiből kiindultak. Mert díszítésből most akad rendesen a többi puritán projekthez képest.
Ami először feltűnik, az a hangzás furcsa aránytalansága. A gitárok hatalmas teret kapnak, legyen szó masszaként hömpölygő lüktetésről, vagy egészen hatásos riffekről. Minden pendítés után még jó ideig ott marad valami a levegőben, ezért az alapvetően nem túl komplikált témák is nagyobbnak érződnek, mint amekkorák valójában. Részemről ez a felfogás működőképes, mert az egyszerű, de nagyszerű nálam mindig nyerő párost tud alkotni. Ehhez képest Drevna dobolása meglepően mélyen ül a keverésben. Az ütések tompák, puffogósak, és a blastbeatek sem próbálnak mindenáron átfúrni a gitárfalon. A játék többnyire lineáris, a gyors részek sem mennek át sebességi versenybe, a dob inkább mozgatja azt a tömeget, amit a gitár és a szintetizátor létrehoz.
A nagy változást mindenesetre nem a dob, hanem Demonichen Dukh szintetizátorai hozzák. A második demón már jelezték, hogy nem csak háttérzajként tekintenek rájuk, itt viszont gyakorlatilag állandó szereplővé válnak. Nem arról van szó, hogy tesznek egy kis lebegést a gitárok mögé, aztán lehet pipálni az „atmoszférikus” rubrikát. A billentyűk sokszor ugyanolyan fontosak, mint a gitár, néhol pedig szemérmetlenül előremásznak.
A rövid The Dead Masquerade kissé hatásvadász módon már ezt az oldalt tolja előre, és alig két perc alatt el is végzi a dolgát sablonos intróként. A Venus in the Capricorn már dühösebben érkezik, gyorsabb kezdéssel, aztán szépen visszaereszkedik abba a középtempósabb, hipnotikus tartományba, amelyben a Selenite Scrolls igazán jól érzi magát. Ez az egész lemez egyik fontos fogása: nem lehet egyszerűen azt mondani rá, hogy gyors vagy lassú, mert a számok folyamatosan engedik el és húzzák vissza a gyeplőt. A Red Eyes Behind the Window környékén már a billentyűk kerülnek előrébb, behozva a képletbe egy igen erős misztikus vonalat, ami a borítót elnézve (ahogy korábban, ez is Zabrava munkája) nem mondható véletlennek. Masszív alapokat adnak a már-már korai Candlemasst is megidéző doomos menetelések, amire nagyokat lehet bólogatni. Az anyag sűrűségének titka tehát nem abban rejlik, hogy száz dolog történik egyszerre, inkább azt mondanám, hogy minden hangnak megvan a maga hosszú árnyéka. Demonichen Dukh távolságtartó károgása kissé előre tolva, ha úgy tetszik flegmán zúdul rá a zenei körítésre egy magas pulpitusról. A korai Summoning visszafogottabb színpadiassága jut eszembe róla.
A The Seance rövid közjátéka hoz nekünk egy rövid szusszanást, aztán a fokozatosan építkező Afterdeath Journey gyorsabb részei valamivel közvetlenebb fekete fém felé rántják vissza az egész anyagot. A Spirits Circling Around Me már érdekesebben bánik a sűrűséggel: visszafogottabb és agresszívebb szakaszok váltják egymást, a dal tényleg hullámzik. A morgással, basszusgitárral prezentált kiállásai így is elég morbidnak hatnak. Nem kell feltétlenül szellemek lánccsörgetését belehallanunk, a túlvilági entitások itt háttérbe húzódnak, ettől függetlenül egy erős szerzemény. Ezt követi a 9 perc környékén mozgó Bizarre Saturnalia, ami messze a leghosszabb dal a lemezen, úgyhogy itt bátrabban dolgoztak az eszköztárukból: egyszerű, ismétlődő, erősen zengő futamok, tisztább akusztikus gitárok, női hangok, majd a végén egy melodikusabb szóló. Bőven volna lehetőség rá, hogy az egészből valamilyen önelégült okkult színielőadás legyen, de nem lesz. Talán azért, mert kilenc perc alatt mindennek jut hely. A plusz elemek nem egyszerre zuhannak rá a dalra, hanem szépen beszivárognak. Semmi sem tolakodó, vagy hatásvadász.
Ez lett a kedvenc a kiadványon, de nem a hossza miatt. Inkább azért, mert itt áll össze legtisztábban, mit próbál csinálni a Selenite Scrolls: minimalista zenei alapra maximalista környezetet húzni úgy, hogy az egyik ne ölje meg a másikat. Szerencsére a játékidőt is jól mérte fel a csapat, hiszen a Bizarre Saturnalia után az outróként szolgáló Satan’s Muse már nem próbál újabb csúcspontot építeni, hanem ambient levezetésként keretbe rakja az egész anyagot, ami a maga kb. 38 percével tökéletesen működőképes.
Első nagylemeznek elég határozott anyag. Nem azért, mert minden dala külön világ, vagy mert valami eddig ismeretlen black metal nyelvet találtak fel. Nagyon is jól hallható, honnan érkeztek, és ettől még nincs semmi baj. A műfajban új témákat és ötleteket talán már nehezebb írni, mint új vallást alapítani, saját hangot találni viszont még mindig lehet. A Selenite Scrolls pedig ezen a lemezen már eljutott odáig, hogy az ismert alkatrészekből összerakott végeredményen nem csak azt keresem, melyik régi zenekar jut róla eszembe. Bemutatkozásuk bekerült azon lemezek szűkös körébe, amiket újra és újra meghallgatok, miközben nehezen tudok rá különösebben erős magyarázatot.
Utóirat: a képek és videók ritkaságáról a zenekar tehet, akár a linkek hiányáról…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
