Nagyon gyorsan belopta magát a szívembe az amerikai Early Moods zenekar, hiszen 2022-ben szinte a semmiből tűntek fel annak ellenére, hogy igyekszem egész jól lekövetni az egyik kedvenc színteremet, a jó öreg tradicionális, epikus, heavy/doom vonalat. Persze leginkább azzal kenyereztek le, hogy szinte pofátlanul feljátszották a Black Sabbath, Pentagram, Saint Vitus, Candlemass munkásságból írt tankönyv minden egyes sorát, de ha egy recept jól működik, akkor azt békén kell hagyni és időnként elkészíteni. 2024-ben aztán még magasabbra sikerült tenni a lécet az A Sinner’s Past című folytatással, ahol igazság szerint a jó riffek néhány fokkal fogósabbak lettek és a dallamok is tettek egy lépést a klasszikusok irányába. Ettől függetlenül a csapat ismét meg tudott lepni egy semmiből a promós fiókunkba röppent lemezzel, ami annak ellenére zseniális, hogy nincs benne semmi meglepő…
Egy jóféle tradicionális doom lemez esetében mindig az az alapvető kérdés, hogy sikerül-e hozzátenni a kitaposott ösvényhez egy újabb stabil szakaszt, elágazásoknak itt helye biztosan nincs. Nem kell házasítani a punkkal, sem a hardcore-al, thrash metallal vagy a fagylaltos kocsi idegesítő midi rettenetével, csak az alapokat kell olyan minőségben a hallgatóság elé tenni, ahogy azt a legjobbaktól várják a rajongók. Ezt az igényt kívánja minél profibb módon kielégíteni az Early Moods, hiszen a harmadik nekifutásra semmi mást nem ígértek gondosabb, alaposabb dalírásnál és az eddiginél profibb, őszintébb, hitelesebb megszólalásnál. Ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a 41 és fél perces albumot, akkor elmondhatjuk, hogy a kaliforniai csapat eleget tesz minden várakozásnak. A korrekt játékidőből látszik, hogy ezúttal sem kívánják különösebben próbára tenni a türelmünket, ami kifejezetten rokonszenves hozzáállás, hiszen a műfajban sokan összekeverik a lassúságot a terjengősséggel. Attól, hogy egy riffet még háromszor eljátszanak, nem feltétlenül lesz súlyosabb vagy emlékezetesebb. Az Early Moods zenéjében szerencsére a klasszikus heavy metal hatása legalább olyan fontos, mint a doom hagyományai. A két gitáros, Eddie Andrade és Oscar Hernandez játékában a súlyosabb témák mellett a brit heavy metal új hullámának ikergitáros megoldásai is meghatározóak, így a zenekar nem kizárólag a vontatott riffekből kíván megélni. A két stílus találkozása persze korántsem számít újdonságnak, de a jól megírt dalok esetében ez különösebben nem is érdekel. Az egyik legfontosabb kérdés inkább az, hogy sikerült-e megfelelő arányban adagolniuk a két világ jellegzetességeit. A címadó Ready For The Grave például kifejezetten lendületes darabnak ígérkezik, amelynek megszületésénél a basszusgitáros Elix Feliciano elmondása szerint a Budgie, valamint a Black Sabbath Dehumanizer korszaka szolgált inspirációként. A címadó szerzemény galoppos riffjei, dobkiállásai és egymásnak felelgető gitárszólói is azt mutatják, hogy a zenekar nem kíván mindenáron a lomha tempók mögé bújni. Egyébként ez az a fajta hangszeres hozzáállás, amelyből szívesen hallanék többet a tradicionális doom metal mai képviselőitől. A hangzás az ígéreteknek megfelelően tökös, miközben kellően retró. A súly mögött ott van a 70-es évek nyers megszólalása, ahol érezni a szólóban az átszellemült embert, a basszusban a koncentráltan megfeszülő idegszálakat, a dobok tekintetében pedig a valós energiákat.
A nyitó darabot követő Inquisition már közelebb áll a megszokott doom metalos világhoz, így nemcsak a hangszereknek kell a helyzet magaslatán állniuk, hanem Alberto Alcaraz énekesnek is. Ugyan nem áldották meg különösebben egyedi, pótolhatatlan énekhanggal, de érezhetően mindent megtesz, ami a képességeiből kitelik. A korábbi lemezek elemzésekor mindig megjegyeztem, hogy egy idő után kezd fárasztani, ezt most nem tapasztaltam, főleg a kórusoknak és a hozzá jóval inkább passzoló akusztikus részek megjelenése miatt. De térjünk vissza egy röpke pillanatra az Inquisition dalhoz, ami egyszerűen korrekt, bár néhány újrahasznosított Sabbath riff azért bántotta a fülemet. Érdekesség a tétellel kapcsolatban, hogy a tipikusnak mondható cím mögött nem a megszokott keresztények által elkövetett bűntettek felelevenítése rejtőzik, hanem jóval modernebb vizekre evezünk: a bevándorlásellenesség, a földfoglalások és az őslakos közösségek ellen elkövetett abúzusok jelentették a fő ihletforrást.
A két „jó” dal után valami megváltozik… Az Early Moods ismét elkapja a fonalat és bizony nem ereszti. A hirtelen mélyebb fekvésű, tiszta énektémákhoz ezúttal határozottabb, drámaibb dallamvezetés társul, ami különösen a Thy Eternal Grief esetében kerül előtérbe. A szerzemény az epikus doom irányába lép egy komolyabbat, főleg a producerként is tevékenykedő Toshi Kasai háttérénekével karöltve. Toshi egyébként alaposan odatette magát a munkálatok során: néhol a hangszeres részekbe is besegített, valamint több kórusban is hallhatjuk. A háttérben rajta kívül is megjelennek olyan érdekességek, amelyek nem feltétlenül jutnak eszünkbe egy doom metal lemez kapcsán és szerencsére itt sem kapnak nagy hangsúlyt. Ilyen például a The Prowler hátterében megbúvó bendzsó, ami teljesen belesimul az Candlemass gyökereket felvonultató heavy/doom lüktetésbe. Ezek után kimondottan bátor darab a When Light Fades, ami visszafogottabb, balladisztikusabb elemeket vonultat fel. Itt bukik ki igazán Alvarez minden ereje és hiányossága, de az utóbbit szerintem bőven pótolja maga a dal felépítése, fantasztikus hangulata.
Kő kemény cammogással és a 80-as, kora 90-es évek doomjának megidézésével érkezik a Her Wicked Spells, amiben néhány pillanatig a theremint is hallhatjuk, de első körben persze csak a masszív bólogatásokra ingerlő riffekkre tudunk koncentrálni. A lemezt végül a szokásos doom monstrum zárja, ezúttal Ashes Of The Damned címmel. A 8 perchez közelítő dal a csapat elmondása szerint egyébként pusztán azért került „hátra”, mert utoljára született és nagyobb része a stúdiózás közben alakult ki. Ha ez igaz, akkor még az eddigieknél is többet kellene improvizálniuk, mert a kiadvány talán legösszetettebb, legérdekesebb darabja lett rengeteg váltással, hangulattal megtoldva.
Az Early Moods úgy néz ki, az egyetlen járható utat választotta a fennmaradáshoz: nem akarnak feltalálni semmit, csupán a minőségre igyekeznek minél nagyobb hangsúlyt fektetni. Az érdekesebb hangszerelések próbálnak valamivel sajátosabb karaktert kölcsönözni a produkciónak, de az eredetiség kérdését ezzel még nem lehet teljesen megkerülni. Harmadik alkalommal is a régi mesterek nyomdokain haladni önmagában nem különösebb teljesítmény, még akkor sem, ha a zenekar valamennyi tagja érti és szereti ezt a zenei világot. A döntő különbséget továbbra is az jelenti, hogy a dalok mennyire képesek önálló életre kelni, és marad-e bennük annyi emlékezetes megoldás, ami miatt mi nem egy régi kedvencet veszünk inkább elő sokadjára. Részemről mindkettő jöhet bármikor, mert a zenekar ugyan még nem tudta áttörni az ígéretes hagyományőrző szerepkört, a fejlődésük és a törekvéseik egyértelműek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
