a losing season
TO WHOM IT MAY CONCERN EP

(szerzői kiadás • 2007)

Győr Sándor

2007. október 16.

0

Pontszám

8

A következő „áldozatom” a budapesti a losing season zenekar négyszámos Ep-je, ami a TO WHOM
IT MAY CONCERN címet kapta.
Elsőre egy tetszetős és egyszerű borítójú lemezzel találtam szembe magam, ami alapján
igazából még nem tudtam milyen zenét rejt a korong.

Túl sokat nem is tudtam a bandáról, így utánanéztem a biográfiájuknak. A MySpace oldalukról
aztán sikerült kideríteni elég sokat. Tehát a 2000 táján alapított zenekar hattagú és a
magját Juhász Zsolt (gitár), Kabai Dániel (gitár) és Nedoluha György (basszusgitár) alkotja.
Egyes tagoknak más bandákban is van érdekeltségük. Úgymint Medve Balázs énekes egyszersmind
a neverLAND énekes-gitárosa is, Rajta kívül a jelenleg tartalékon lévő Gloamingból az énekes
Bokodi Bálint követte a csapatba a dobos Kovács „Stawy” Dánielt.
Sajna a Gloamingot nem ismerem, de igazából a neverLAND-del sem vagyok teljesen tisztában
így ezekhez nem is tudom hasonlítani az a losing season zenéjét. Mondjuk azt a bőgős kiléte
(Nedoluha Gyuri, ex-Vale of Tears) sejtettem, hogy nem valami puhány csapatba botlottam.
Van itt death metalos riffelés, hörgős, dörmögős, kiabálós vokalizálás, de úgy, hogy a
következő pillanatban már valami igen fogós dallamos ének bukkan fel a két énekes (Maci és
Bálint) torkából, s e mellé a gitártémák is remekül illeszkednek. Ez ráadásul szimpatikussá
is teszi a csapatot rögtön. Aztán sikerült még felfedeznem némi indusztrial hatást is némely
gitártémában (a kettes Stick You… nótában). Aztán ott vannak azok a szinte táncolható rock
(vagy nevezzük inkább rock and rollnak?) betétek egyes dalokban.
S erre az anyagra igaz a mondás: a változatosság gyönyörködtet. A majd 20 perces anyag végig
figyelemre késztet, s ez mindenképp jó jel a jövőre nézve.

Törzsi ritmusokkal kezdenek a Don’t Scream Don’t Cry It’s Gross Wipe The Snot From Your Nose
című nótában, amiről akár a Sepu Roots lemeze is beugorhatna, ha túlzásba esnének, de
szerencsére nem tesznek ilyet. Aztán egy eléggé a göteborgi dallamos death irányába tolódik
a nóta, a többszólamú refrén viszont megintcsak piros pontot ér.
A kettes Stick You On My Stick Though You Make Me Sick akusztikus kezdéséről akár a Green
Carnation is beugorhatna, aztán a gyanútlan hallgató ugrik egy nagyot amikor elkezdődik a
zúzás egy kis brutkó vokalizálással. Persze nem fullad unalomba, később is felbukkannak
dallamos gitártémák és énekdallamok.
A hármas trackben (Where Rain Is Never Gone) találok talán a legkevesebb egyéniséget, de
kellemes hallgatnivaló azért, viszont ebben is van némi nyugisabb rész, ami miatt megint
csak szeretni tudom, ráadásul a refrén is jól sikerült.
A négyes dal mondjuk eléggé Machine Head-esre sikerült, már a címében is (Ten Tons of Hate),
de nem zavaró ez, főként az első három fényében, mivel nyúlásról azért nem beszélnék.
illetve a végére már inkább a göteborgi hatások kerülnek előtérbe. És ez így már érdekes
egyveleg.

A szolnoki Denevérben Töfi megintcsak kitett magáért, nagyon jól szól az anyag. Minden
arányos, még füles nélkül is lehet csemegézni.
Összességében dícséret illeti a csapatot és azt hiszem, ha a nótaírással még fejlődnek és
még több egyéni ízt sikerül belevinniük a már így is tetszetős dalaikba a siker nem maradhat
el.