a losing season
TO WHOM IT MAY CONCERN EP

(szerzői kiadás • 2007)

Győr Sándor

2007. október 16.

0

Pontszám

8

A következő „áldozatom” a budapesti a losing season zenekar négyszámos Ep-je, ami a TO WHOM IT MAY CONCERN címet kapta.
Elsőre egy tetszetős és egyszerű borítójú lemezzel találtam szembe magam, ami alapján igazából még nem tudtam milyen zenét rejt a korong.

Túl sokat nem is tudtam a bandáról, így utánanéztem a biográfiájuknak. A MySpace oldalukról aztán sikerült kideríteni elég sokat. Tehát a 2000 táján alapított zenekar hattagú és a magját Juhász Zsolt (gitár), Kabai Dániel (gitár) és Nedoluha György (basszusgitár) alkotja. Egyes tagoknak más bandákban is van érdekeltségük. Úgymint Medve Balázs énekes egyszersmind a neverLAND énekes-gitárosa is, Rajta kívül a jelenleg tartalékon lévő Gloamingból az énekes Bokodi Bálint követte a csapatba a dobos Kovács „Stawy” Dánielt.
Sajna a Gloamingot nem ismerem, de igazából a neverLAND-del sem vagyok teljesen tisztában így ezekhez nem is tudom hasonlítani az a losing season zenéjét. Mondjuk azt a bőgős kiléte (Nedoluha Gyuri, ex-Vale of Tears) sejtettem, hogy nem valami puhány csapatba botlottam.
Van itt death metalos riffelés, hörgős, dörmögős, kiabálós vokalizálás, de úgy, hogy a következő pillanatban már valami igen fogós dallamos ének bukkan fel a két énekes (Maci és Bálint) torkából, s e mellé a gitártémák is remekül illeszkednek. Ez ráadásul szimpatikussá is teszi a csapatot rögtön. Aztán sikerült még felfedeznem némi indusztrial hatást is némely gitártémában (a kettes Stick You… nótában). Aztán ott vannak azok a szinte táncolható rock (vagy nevezzük inkább rock and rollnak?) betétek egyes dalokban.
S erre az anyagra igaz a mondás: a változatosság gyönyörködtet. A majd 20 perces anyag végig figyelemre késztet, s ez mindenképp jó jel a jövőre nézve.

Törzsi ritmusokkal kezdenek a Don’t Scream Don’t Cry It’s Gross Wipe The Snot From Your Nose című nótában, amiről akár a Sepu Roots lemeze is beugorhatna, ha túlzásba esnének, de szerencsére nem tesznek ilyet. Aztán egy eléggé a göteborgi dallamos death irányába tolódik a nóta, a többszólamú refrén viszont megintcsak piros pontot ér.
A kettes Stick You On My Stick Though You Make Me Sick akusztikus kezdéséről akár a Green Carnation is beugorhatna, aztán a gyanútlan hallgató ugrik egy nagyot amikor elkezdődik a zúzás egy kis brutkó vokalizálással. Persze nem fullad unalomba, később is felbukkannak dallamos gitártémák és énekdallamok.
A hármas trackben (Where Rain Is Never Gone) találok talán a legkevesebb egyéniséget, de kellemes hallgatnivaló azért, viszont ebben is van némi nyugisabb rész, ami miatt megint csak szeretni tudom, ráadásul a refrén is jól sikerült.
A négyes dal mondjuk eléggé Machine Head-esre sikerült, már a címében is (Ten Tons of Hate), de nem zavaró ez, főként az első három fényében, mivel nyúlásról azért nem beszélnék. illetve a végére már inkább a göteborgi hatások kerülnek előtérbe. És ez így már érdekes egyveleg.

A szolnoki Denevérben Töfi megintcsak kitett magáért, nagyon jól szól az anyag. Minden arányos, még füles nélkül is lehet csemegézni.
Összességében dícséret illeti a csapatot és azt hiszem, ha a nótaírással még fejlődnek és még több egyéni ízt sikerül belevinniük a már így is tetszetős dalaikba a siker nem maradhat el.