Vaskos csomagot hozott nekem legutóbb a postás a recenzióra váró lemezek közül, a kavalkádból elsőként a német Chaos Invocation lemeznek estem neki pár előzetes fülelgetésnek köszönhetően. A halálbrigád 2004-ben látta meg a napvilágot és a Black Mirror Hours még csak a második nagylemezük (az In Bloodline with the Snake c. lemezzel debütáltak 2009-ben). Nem viszik tehát túlzásba a fekete fém termelését, de szerencsére a mennyiség és minőség arány nagyon jól alakul a zenekarnál. Ugyan a debütáláshoz nem volt szerencsém, kicsit utána járva nem váltott ki túl nagy visszhangot, afféle tanulólemezként tudnám aposztrofálni sok klisével karöltve. A Black Mirror Hours azonban biztosan nagyobb teret kap a black metal rajongók szívében, mert nagyon erősre sikeredett a negatívumok ellenére is. Zeneileg visszanyúlnak az ősi skandináv fémek felé, ezt modernebb, dallamosabb elemekkel keverik elég kreatívan és könnyedén. A hangzásra az egyensúly jellemző, pont annyira kásás a lemez, ami még bőven élvezhetővé teszi a tisztán dallamos, melodikus részeket. A meglehetősen puritán nevet viselő énekes, vagyis M. (Malte Langenbrinck), sokszínűen, sikolyokkal és hörgésekkel közvetíti nyers sátánista szövegvilágát, hasonlóan kedves lelkületű társai (T. és A.) sem vallanak szégyent.
A gitárok robbannak, kemény riffeket zúdítanak ránk a pokol kénköves esőjével egyetemben, a dob pedig változatosan kísér mindent a blast beatektől a cammogásig. Na de a sok dicséret után a negatívumokat sem lehet kihagyni, a legfőbb problémám rögtön a lemez hossza. Közel 70 perces lemezt dobtak össze 11 tétellel, átlagban 6 perc körüli dalokkal. Sikerült a hangulati faktort magasra állítaniuk a remek kiállásokkal, váltásokkal és akusztikus betétekkel, sőt még az epikus, tiszta dallamos énekkel is, mégsem érzem jogosnak ezt a lemezhosszt. Ha tíz perccel rövidebb lett volna, az én mesém is szebben szólna… A másik észrevételem, de ez lehet csak személyes kukacoskodás, hogy az albumot nem érzem teljesen egységes színvonalúnak. A legtöbb lemez a tutival nyit, majd ellaposodik, a végére pedig próbál önmagára találni, a Chaos Invocationnél ez inkább fordítva van, a nyitást éreztem klisésnek a gyenge szinti kezdéssel egyetemben, majd fokozatosan rántott magába a lemez.
A kezdő Delirium Worship and Total Abandon egyedül a dallamos gitárokkal tudta magát közelebb hozni, a folytatásban a The Mirror már elkezdte a pokoli tarolást és aprítást, a hangulat pedig a Beyond Cominggal érkezett, nem is akárhogy. Kegyetlen, ősi és modern egyszerre, ahogy azt a zenekar elképzelhette. A dalírásra lehet a legkevesebb panaszunk egyébként a lemezen, még ha vannak is állóvizek, minden tételbe sikerült kapaszkodót, kiemelkedőt rejteni, de egységessé valahol a Beyond Comingnál kezd változni. A gitárhúrok szakadnak, a holtak kelnek a sírjukból és vérgőzös böfögéssel pumpálják a szöveget a tagok. A lemez legrövidebb dala követi ezt a 7 perces kaszabolást, ez a közel 4 perces The Beckoning Flame. Kissé sablonosabb dalról van szó, leginkább koncertdalként jellemezhetném az együtt üvölthető refrénnel és a nyakizmokat nem kímélő szélvész gitárokkal. Egy kis parti black a kiúttalan sötétség közepette, remek dal a maga módján.
A személyes kedvencem követi, a Hypertoxication. Meglehetősen egyedi riffelgetéssel átszőtt, kaotikusabb dalszerkezetű, 7 és fél perces feketefém, sok tempóváltással, hörgéssel és károgással a háttérben. A dalban német nyelven megszólaló záró percektől pedig a hideg ráz még mindig. A hangulat után ismét a pusztítás nyer magának szélesebb teret a Faces on My Spiritual Plane képében. A dal kevésbé változatos, de nem hiszem, hogy csalódást okozna bárkinek is. Másik kedvenc követi, méghozzá a tiszta énekkel is operáló, Lord Of Our Temple. Horror, okkultizmus és sötétség jellemző erre a középtempós, hangulatos dalra amit remek szólókkal is sikerült megdobni, szintén hidegrázós szerzemény. A tiszta vokalizálás utáni vágyukat a Funeral Messiah c. tételben is kiélik, de itt már szó sincs csordogáló sötétségről, itt záporként hull a forró szurok. A Towards The Boundless Horizon magasodik ezután elénk monumentálisabb, hangulatosabb dalfolyamával. A dalt meghallgatva rögtön érthetővé válik, miért is erősödik fokozatosan a lemez a kezdéshez képest. De a leghosszabb szerzemény még csak ez után következik, ez a Walking In His City. Félelmetes sikolyokkal nyit és rögtön megtalálja az utat, egyetlen hátránya a szerencsére kevés helyen előbukkanó tiszta ének. Nem tudom, hogy hozták össze az előző dalok epikus, tiszta énekével ellentétben ezeket a fülsértően hamis részeket. Talán ennek a 9 percnek a megspórolásával lehetett volna kellően rövid a lemez, még ha találhatunk ebben is kiemelkedő ötleteket és hangulatos részeket. A játékidő végéhez eljutva azért még összefutunk az Into The Living Darknessel, ez a valóban dallamos black metal dal helyére billenti az iménti csorbát és minden tekintetben remek zárása a lemeznek.
Újabb black metal lemezzel lett gazdagabb a világ a Black Mirror Hours megjelenésével, méghozzá egy hiteles, erős kiadvánnyal. A hossz ellenére a lemez emészthetősége viszonylag kevés gondot fog okozni a remek dalírásnak köszönhetően. Nem érzem elég eredetinek a 10 ponthoz és nem lehet szemet hunyni a fölösleges körök felett, sem az előforduló apróbb furcsaságok felett sem, de nyugodt szívvel tudom ajánlani a lemezt a műfaj rajongóinak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.