Az első fülledt nyári estére igazi időutazást választottam magamnak és nekilendültem az amerikai doom legenda, a Saint Vitus egyik őskori lemezének, a Born Too Late-nek. Ugyan őskorinak neveztem a lemezt, a banda munkásságát illetően mégsem vetekedhet ősz szakáll versenyben magával a zenekarral, amely 1978-ban állt össze még Tyrant néven, amit 80-ban váltottak a már jól ismert névre. A banda életében már ekkor biztos alapokat nyújtott Dave Chandler gitáros, Armando Acosta dobos (R.I.P) és Mark Adams basszer. A zenekarban leggyakrabban frontember terén történtek változások, az első pont a tárgyalt lemez előtt. A két sikeres albumon túllépett zenekar Scott Reagers énekest váltotta Scott „Wino” Weinrichre, akivel igazán nagyszerű cserét bonyolítottak le, ugyanis Wino lett a zenekar talán legkarakteresebb énekese, nem mintha Reagersnek vagy a későbbiekben Christian Lindersonnak lett volna bármi szégyellnivalója.
Tehát harmadikként érkezett a Born Too Late, még Reagerssel írt dalokkal, új énekessel és egy rendkívül borzalmas borítóval, viszont remek tartalommal. Míg egy Sabbath esetében keresgélhetjük a határvonalat a hard rock és doom metal között, addig a Vitusnál már a beérett, brutálisra csiszolt nihilista doomról beszélhetünk, ami egy olyan közegben fogott meg széles rajongókört, amiben akkoriban csak a thrash, glam és punk zenekarok tudtak sikert sikerre halmozni. Ugyan ma sem emlegetjük olyan sűrűn, mint kellene a zenekart, mégis vaskos betűkkel írhatjuk a nevét a tradícionális/heavy doom zenekarok közé.
86-ban került terítékre ez a lemez, ami olyan tömény, füstös doomot tartalmaz, hogy nem mindig tudjuk feldolgozni az információt: az egész anyag 35 percet vesz el az életünkből. Ugyan a dalokból árad a tipikus tengeren túli laza életérzés, ami akár enyhítené is a mély depresszióról, drogos kalandokról szóló, legkevésbé sem megnyugtató szövegeket, de öregesen dohogó hangzásával nem képes felvenni a versenyt, így vidám percekre ne nagyon számítsunk. Chandler vontatott, idegszálakon pendített, néha dallamtalanul karcos riffjei hideg, gonosz hangulatot árasztanak az album minden percében, az időnként eleresztett lelki zavarodottságot árasztó szólói darabokra tépik a fém szíveket pillanatok alatt. Armando sem született polipnak, mint egy-két kortárs dobos, ő inkább az energiáit vezeti le a bőrökön, amit kifejezetten tudok díjazni ebben a stílusban, mert tökéletesen összejátszik a riffek robbanásaival, ólmos lüktetésével. Kitűnő példa ezekre az egyéni teljesítményekre a nyitó Born Too Late, ami 7 percével minden kérdést kitöröl az agyunkból, mert már magunk előtt látjuk a füstben és alkoholgőzben billegő zenekart, akik egy majdhogynem üres bár éjszakai műszakában húzzák az igát, arról elmélkedve, miért is vetette ki magából őket ez az elhidegülő, széthulló társadalom. Némi droggal és baljós fantáziával jön a Clear Windowpane, ami a leggyorsabb és legrövidebb dal, kaotikus kitörései miatt azonban nem kevésbé nyomasztó elődjénél. Punkos gonoszsággal, pszichedeliával van átitatva és szabályoktól mentesen gördül el mellettünk, hogy visszaváltsunk a Saint Vitus doom bugyraiba, méghozzá a Dying Inside segítségével, ami legalább akkora doom himnusz, mint a nyitódal. Végtelenül egyszerű, mégis dallamos tételről van szó, ahol előkerül a blues gyökérzet is Dave Adams búgó, mégis mindig jól hallható basszusának köszönhetően. Az ilyen dalokat azóta maximum megközelíteni tudta a sok másodvonalas zenekar a stílusban, de ilyen hitelességgel közvetíteni már nem. A Haag 5 perce teljesen vidámnak tűnik a dal után, bár ez is be tud lassulni néha rendesen, mégis a leglazább dal a lemezen jó sok southern ízzel megpakolva. Utána viszont már nincs menekvés, A beszédes című The Lost Feeling sötétsége hamar a homályba ránt, mindenki hangszere megkapja benne a kiteljesedést, ahogy Wino is a záró The War Starterben, ahol már-már epikus magasságokba emelte általában karcosabb hangját. A kalandos utakat bejáró dal le pontot is tesz erre a lemezre.
Aki képes élvezni, hogy lassú, nehézsúlyú targoncával pakolják a szájába az amerikai kérgesre száradt, poros trágyát, annak megkerülhetetlen ez a lemez (meg úgy a többi albumuk is), ami vitathatatlanul hatással volt az egész műfajra.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.