Mi magyarok manapság hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nálunk a legrosszabb az élet. Az ország nagy része pont annyira képes megélni, hogy lefoglalják a mindennapok gondjai. A médiából is folyamatosan az ezerszeresére nagyított, apró dolgokkal foglalkoznak ennek az állapotnak a fenntartására. Mindennap megtudhatjuk, mi a trendi, ki kivel szakított és mikor villantotta valamely testrészét, melynek bűzmirigyei pont olyanok, mint bárki másnak. De ez a jelenség nem csak nálunk zajlik, hanem világszerte. Hogy miért tartóztatnak minket a tényektől, a fájdalmas témáktól? Mert a hétköznapokban fuldokló embereknek már eladható bármilyen, a jobb élettel kecsegtető termék. A metal véleményem szerint lerombolja az érzelmi határokat , bárkinek át tudja adni azt a részét a valóság színskálájának, amit az emberi faj tudatosan, vagy tudat alatt próbál a szőnyeg alá söpörni önteltségében. A skálán, ahol a mindennapok felszínessége foglalja el a legnagyobb helyet, akad magány, fagy, kirekesztettség, düh, agresszió és számtalan érzés, amit megvonnak a szervezetünktől, hogy gyengék legyünk és mindentől függőnek érezzük magunkat.
Érdekes gondolatmenetek ezek, amikről nem állítom, hogy feltétlenül helytállóak, de jó példa lehet rá, ahogy magyar sajátosságunknak tartott borúlátásom nemzetközi szintre emelkedett az olasz Chiral nevű úriember bemutatkozó anyagától. A hivatalosan 2014. január óta futó projekt több demó után hozta össze az Abisso lemezt, amit meg lehet hallgatni Chiral bandcamp oldalán, de az amerikai Black Plague Records is szárnyai alá vette a lemezt.
A mindössze 35 perces játékidőn a Dissection és Opeth alapokon álló régisulis black metal hallható. A hagyományőrzőnek tűnő zene olyan szépen épít modernebb elemeket magába, hogy ennek következtében apróbb hibáit, direkt csiszolatlanságát is bőven szeretni tudjuk. A tagadhatatlan északi fuvallatok mellet folyamatosan lóg az olasz életérzés és macsó kultusz feje felett a pallos, ami világos helyzetjelentés egy másik nemzetből: itt sem minden fenékig tejfel.
A funeral doomban is helytálló riffekkel, hangokkal nyitó Atto I: Discesco Nel Buio sötétsége azonnal a nyakunkba zuhan, billentyűivel, mélabújával visszarepít a 90-es évek black mezőnyébe. Ebből a darálós, kellően gonosz témával nyitó Atto I: Oblio ráz fel minket a pusztítás mezejére lépve. Az akusztikus részek, rövidke szóló szerűségek közepette a dalnak nagyszerű íve van a kezdettől a csúcspontig, majd a zárásig, ahol kezdetleges dallamokkal is találkozhatunk. A lemez egyértelmű ékköve a közel 12 percesre dagadt címadó. A rendkívül jól eltalált akusztikájával, valóban olaszos melankóliájával, a bármilyen éghajlaton meglelhető fagyott szívvel átitatott dalt az In Assenza rövid témái vezetik le cseppet sem megnyugtató hangulattal. A lemezt az Atto Finale zárja le ismét visszalassulva doomosra, hogy az első perctől magasra helyezett lécet ostromolhassa sötét szépségével.
Szóval nem mindig szebb a szomszéd kertje, nem csak az létezik, amit nap mint nap a képünkbe tolnak, mert valószínűleg ha nem olvasod ezt a cikket, akkor nem hallasz erről a lemezről sem…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.