Abydos
The Little Boy's Heavy Mental Shadow Opera About the Inhabitants of His Diary (2004)
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Az Abydos egyetlen lemezéről talán nem is kellene többet mesélnem, mint azt, hogy Andy Kuntz, a méltán elismert Vanden Plas zenekar vezetőjének személyes hangvételű projektje (nem mellesleg Stefan Glass kivételével, aki más csapatban játszott már vele, magával hozta az egész bandát is erre a kis kiugróra). Egy kikacsintás az anyabandából, de még szorosabb kapaszkodás az ezredforduló progresszív rock/metal zsánerébe. Ennek megfelelően a The Little Boy’s Heavy Mental Shadow Opera About The Inhabitants Of His Diary pont olyan, mint egy rettentően túltolt szürrealista festmény, melynek zsúfoltsága és szemkápráztató mivolta mögött sok rejtett tartalomra lelhet az, aki hajlandó időt fordítani az alapos megismerésre. Az önmagában kacifántos címben bújkáló opera kifejezés sem a véletlen szülötte, hiszen azon túl, hogy egy konceptlemezzel van dolgunk, igazán színpadias, drámai képsorokat képes a szemünk elé varázsolni.
Az alapokat szolgáltató történet nem egy vasárnapi matinéhez való, mivel egy kisfiú pszichés megpróbáltatásait követi az apja halála után – szóval nyilvánvaló, hogy nem egy könnyed szórakozásra kell készülni, inkább egy olyan intenzív zenei utazásra, amely a mélyebb érzéseket és gondolatokat próbálja megragadni. A lemezen átívelő cselekményben egy napló is fontos szerepet játszik, mivel nagyrészt az ebből előtörő hol kellemes, hol kevésbé vidám emlékképek között szállhatunk a zenével karöltve. Mivel előbb olvasgattam a lemezről, mint ahogy sorozatunk miatt újra elővegyem (valamikor a megjelenés környékén úgy emlékszem már találkoztam vele), ezért magas érzelmi faktorra számítottam, azonban a lemez ezt a szintet nem mindig képes megugrani. Ennek legfőbb oka a rendkívüli kidolgozottság, a semmilyen úton-módon nem elrejthető profizmus és emiatt a kézzel fogható sokkolni és lenyűgözni akarás. Mégis hogy kell ezt érteni? Nagyon egyszerű: képzeljük el, hogy másodpercek alatt eljutunk egy Pink Floydra emlékeztető pszichedelikus andalgástól a legelborultabb Dream Theater futamokig és ezek nem mindig indokoltak, csupán a progresszióban való öncélú elveszelytésnek tűnik. A projekt véleményem szerint egyetlen igazán nagy hibája, hogy nem mindig érzi a hangulatoknak megfelelő váltásokat, nem találja meg a legideálisabb arányokat. Ettől függetlenül az ezredforduló után született egyik legjobb progresszív rock/metal egyvelegről van szó, ami ha erősen is hajaz a korabeli hasonló zenekarokra, vitathatatlanul minőséget képvisel.
Nézzünk tehát első körben az erényeket: rövid instrumentális tétellel nyitunk (The Inhabitants Of His Diary), ami a műfajnak egyfajta hívogató ujjaként mutat felénk. Ha ráharapunk a szórakoztató és könnyed dallamokra, pillanaton belül a You Broke The Sunnal karöltve lapozhatunk bele a varázslatos naplóba. Itt egyértelműen a Pink Floyd hatások dominálnak, nagyzenekari betétekkel, billentyűkkel, fantasztikus kórusokkal. Ha hasonló összeszedettség jellemezné az egész kiadványt, lehet gyakrabban elővenném. A Silence hozza be a metalt a képbe és a dal második felében szabadon áramló progresszió itt még igazán lenyűgözőre sikerült. Ezzel szemben a Far Away From Heaven mintha kettőt hátra lépett volna: belassul és kevésbé combos dallamait a már-már fojtogatóan cukormázassá váló szimfonikus hangokkal próbálja meg ellensúlyozni. Értem a törekvést a monumentalitás irányába, de a lemezen itt és most ezt semmi nem vezette fel, nem indokolta.
A Coppermoon már több izgalmat tartalmaz, még akkor is, ha igazán sablonos progresszív metal tételként működik. A tördelt ritmusok, az izgalmas futamok képesek fenntartani a figyelmet, főleg, ha valaki kedveli ezt a tipikusnak mondható vonalat. Még több keménységet szolgáltat a Hyperion Sunset, aminél egy kis túléneklést éreztem, akárcsak a hosszabb God’s Driftwood esetében. Ezzel szemben a finoman építkező Radio Earth egy progresszív remekmű, millió apró mozzanattal. A kiadvány háromnegyedénél valami nagyon átkattan Andyék fejében, mert az egész anyag elkezd igazán jól működni. Hiába nagyívű a projekt nevét viselő Abydos, itt nem üti fel a fejét a giccsesség, ahogy a rövid felvezető után érkező Wildflowersky esetében sem. A lemezt záró 12 perces A Boy Named Fly szeretné feltenni a koronát az albumra, de a végére ismét sikerült alaposan belecsúsznia a negédes kórusok által okozott műviességbe.
Ez az elfeledett gyöngyszem szeret magasra törni még akkor is, ha ez nem feltétlenül indokolt, a műfaj rajongóinak pedig nem maradhat közömbös. A maga idejében annyi nagyszerű lemez közé pottyant be, hogy nagyon sokan átsiklottak felette, pedig valóban kellemes hallgatni való minden hibája ellenére. Poroljátok le, kapaszkodjatok bele a szárnyaiba és indulhat az utazás!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
