A szabályok azért vannak, hogy felrúgjuk őket, ha ez nem sikerül, akkor marad a megkerülésük különböző kreatív módokon. A progresszív kifejezés például mindig is a szabályok ellen való fellépést, a külön utak keresését, az új irányvonalak felfedezését jelentette számomra különféle fifikás módokon. Ehhez mindig is a magas zenei képzettség és bátorság társult már a 60-as évek vége óta. Tehát maga a műfaj is több évtizednyi múlttal rendelkezik, saját rendszerrel, amelyet ha nem ismerünk fel, akkor nem is érezzük ebbe a közegbe valónak az adott zenét. A progresszió is belekényszerült idővel a saját maga által kialakított mederbe, amiből kilépve már elveszítené önmagát. Innentől kezdve már csak önálló ízlés kérdése, hogy mit tartunk jónak, valamilyen szinten egyedinek, hiszen ha mindenki megszegi a szabályt, akkor az gyakorlatilag nem is létezik.
Nincsenek tördelt ritmusok? Hosszú, magas minőségű instrumentális betétek és zenei kiteljesedés? Ezek az összetevők bizony a vonal saját maga által támasztott merev beidegződései és ezek alól nem igazán tudnak feloldozást, kiutat mutatni a legnagyobb, legismertebb csapatok sem. Miért is lenne ezek alól kivétel a francia Altesia?
Egyre nehezebb újat nyújtani, ez kétségtelen, hiszen minden egyes lejátszott hanggal kevesebb lesz a még le nem játszottaké, de a kereteket továbbra sem bűn okosan, kreatívan használni. Ezt teszik leginkább a franciák is bemutatkozó anyagukon, a Paragon Circuson, ami eléggé késve ért hozzám, de simán kijelenthetem, hogy 2019 egyik legelegánsabb, legfinomabb progresszív metalját szállítja bármely ismertebb névvel szemben. Tagadhatatlan minden gyökerük: Dream Theater, Pain Of Salvation, Shadow Gallery, Opeth, Leprous, Haken, sőt Neal Morse és Arjen Lucassen hatása is érződik a dalokon, melyek a progresszió ezredforduló környéki csúcslemezeinek minőségével egyenrangúan íródtak és szólalnak meg. Minden hasonlóság és stíluselem ellenére mégsem tudok ítéletet mondani felette, mert az a minőség ellen elkövetett bűn lenne. A Paragon Circust áthatja a zenei elegancia: a régi idők progresszív rockja minden fennakadás nélkül olvad bele a metal zenébe, melynek megkoronázásai a különféle hangszeres szólók és örömzenélések, legyen szó gitárról, billentyűkről, szaxofonról, hegedűről, vagy ami épp eszükbe jut. A kevésbé szokványos hangszerek használata is végtelenül profi: pontosan annyit kapunk belőlük, ami érdekessé tesz egy-egy dalt, de nem válnak meghatározóvá. Ehhez érkezik még Clément Darrieu hangja, ami olyan könnyedséggel áramoltatja a dallamokat, mint homokóra az apró szemeket. Egyszer érzékeny, máskor kellően határozott, a kórusokkal megtoldva pedig a kevésbé fogós részeket is képes emlékezetessé tenni.
A remek dalok sorát a rövid akusztikus Pandora kezdi meg, ahol a finom ének fedi fel magát, majd rögtön egy progresszív agymenésbe futunk bele a súlyos Reminiscence majd 12 percével. A lassan építkező dal pillanatok alatt két vállra fektet ugyanazokkal az elemekkel, melyek évtizedekkel ezelőtt magát a stílust teremtették: az emlékek felsorakozása, rég hallgatott zenekarok felidézése helyett azonban kiköveteli magának a figyelmet és ezzel a tulajdonságával tud igazán többet a zenekar, mint rengeteg pályatársa. Szerintem John Petrucciék is fizettek volna annak a tolvajnak, aki kicsempészi nekik ennek a dalnak a lejegyzett kottáját Clément éjjeli szekrényének fiókjából, mert lassan 20 éve nem írtak ilyen jó dalt. A Reminiscence első felében még így is kópia szagú, ám a végére teljes jogú, önálló hivatkozássá növi ki magát. Az Amidst The Smoke esetében már ennyibe sem tudok belekötni, hiszen egy rendkívül szórakoztató, átlagos hosszal rendelkező slágerről beszélhetünk vele kapcsolatban. Könnyed hangvételét a The Prison Child váltja jóval keményebbre, metalosabbra, köszönhetően a korábban selymesebb ének erősödésének, határozottságának.
A Hex Reverse több szólamú énekkel és a Leprous modern kori mélabújával és érzékenységével kényeztet minket, a második felében pedig egy irgalmatlan nagy énekléssel. Végül a Cassandra’s Prophecy teszi fel a koronát a korongra szintén az ezredfordulónak megfelelő módon a lemez végén, monumentális játékidővel és dalszerkezettel. Eddig sem lehetett okunk panaszra, de a közel 18 perces záró darab lesz a hangszeres zenék kedvelőinek igazi csemegéje.
Megkésve talált meg magának az előző évtized végének legjobb progresszív lemeze, de a decemberi megjelenés azért mégsem volt olyan messze. Ami nagyobb meglepetés, hogy egyelőre nem nagyon hallani erről a kiadványról, aminek figyelmen kívül hagyása óriási hiba lenne. Gyönyörű logó, mutatós borító, hibátlan hangzás és ami még fontosabb: szórakoztató, élményt nyújtó zene várja hallgatóit a Paragon Circus lemezen! Természetesen mindenkinek ajánlom, aki az itt felsorolt zenekarok közül akár egyet is kedvel, saját fületekkel a csapat bandcamp oldalán ellenőrizhetitek a leírtakat!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.