Amestigon
Thier

(World Terror Committee • 2015)

boymester

2019. december 11.

0

Pontszám

9.5

Gyakran esik meg velem, hogy egy általam ismert és elismert zenekar háza táján kutakodva belefutok egy projektbe, amiről korábban nem hallottam, ám végül olyan hatást gyakorol rám, ami felülír mindent, amit korábban a zenészekről, sőt fő zenekarukról gondoltam. Ez a jelenség zajlott le bennem az osztrák Amestigon esetében is, amit az Abigort és Heidenreichet is életre hívó Tharen és Thurisaz hozott össze nem sokkal a jóval gyakrabban elcsendülő Abigor név mellett. A nyers black metal vonal mellett. Az Amestigon története 1995-ben vette kezdetét elképzelésként, ötletgyűjteményként, végül ezek 98-ban öltöttek igazán testet, amikor az eszme köré zenekar is került. Énekesi posztra Silenius került, akit remélhetőleg nem kell bemutatnom a Summoning munkásságát ismerőknek, a szóló gitárosi szerep Herr Wolfra hárult, a basszus pedig Jörg Lanz kezében kezdett el engedelmesen búgni. Tharen billentyűkért és a háttérvokálért lett felelős, Thurisaz pedig a zenekarrá érés sokkját kezelendő inkább az Abigorra koncentrált és kiugrott az éppen induló csapatból. Az ilyen jövésmenésnek általában sok elhalt próbálkozás szokott az eredménye lenni, szerencsére az Amestigon rendelkezett annyi ötlettel és önállósággal, hogy mindezt elkerülve önálló életre tudott kelni.

A folyton folyvást elfoglalt zenészek azonban jó ideig elhúzták a bemutatkozást, csupán demók, EP-k tartották fenn a nevet egészen 2010-ig, amikor a Sun Of All Suns képében ténylegesen kézzel foghatóvá váltak az évtizedre visszatekintő hangfoszlányok. Szerintem egy kicsit megkésett anyagról volt szó ebben az esetben, ami az ezredforduló környékén megjelenve biztos vagyok benn, hogy jóval nagyobb érdeklődést kapott volna. A csapat zenéjében már bőven tetten érhető volt a manapság divatos post-metalos hangulat a hagyományos black metal mellett, ráadásul a kísérletezéstől, kalandozástól sem riadtak vissza egyáltalán. Nagy durranás helyett azonban kellemes meglepetésként szolgált a zenei palettán, viszont az, hogy a 2015-ös Thier sem kapott kellő visszhangot, azt már a mai napig jobban fájlalom. Ausztria nem a black metal fellegvára, ezt aláírom, viszont ha a szomszédban odateszik magukat, akkor igazán egyedi cuccokat képesek letenni az asztalra. Alapvetően jobban kedvelem a közép-európai gyökerekkel rendelkező black metalt manapság, mivel a rettentően unalmassá vált sátánimádás mellé ők tudták igazán beiktatni a pogányság misztériumát a műfajba. Ez biztosan fáj egyeseknek, de az elmúlt években a posztkommunista országokban (más néven keleti blokk) mutatkozó minőségi fekete fém az bizony ott volt korábban is, csak nem volt olyan jó a reklámjuk, mint északi szomszédaiknak, sem pedig megfelelő anyagi jólétük, hogy a sufniban megírt himnuszokat a világ elé tárják. Míg Norvégiában nagy szerepet játszott az unalom és fásultság, valamint a dicső múlt felé való tekintgetés, addig gondoljunk csak bele, mi dúlt a még mindig a második világháború nyomait magán viselő Lengyelországban: a megtapasztalt epikus méreteket öltő pusztulás és deviancia máig érződik minden fémzenéjükön. Az Amestigon is gyorsan kinőtte az “ördög lenni királyság” korszakát és elindult a misztériumok, testen kívüli élmények irányába, témavilágukban pedig nem hátrálnak meg a drogok okozta révület állapotának vizsgálatától sem.

Na szóval, kelet, ősi black metal gyökerek, post metal és monumentalitás: nagyjából ennek felel meg a Thier minden egyes másodpercében. Ezekből pedig bőséggel akad, hiszen az 56 perces játékidővel támadó anyagon összesen négy tétel osztozkodik. Hosszuk és súlyosságuk ellenére könnyedén ölelnek körbe minket, hangjegyei bekúsznak a hallójáratokba, beeszik magunkat az elménkbe és onnan nagyon nehezen kiűzhetők. Kezdésnek itt van a Demiurg, ami könnyed akusztikával és szívből jövő keserűséggel teszi nyilvánvalóvá az album őszinte mivoltát. Silenius kevés, de annál ütősebb tiszta éneke sokadik hallgatásra is libabőrt okoz és nyilvánvalóvá teszi számomra, milyen az igazán dallamos, fogós téma a vokált illetően. A hosszas atmoszférateremtő lebegések, suttogások egy világrengető fináléba torkollnak a dal második felére, az utolsó percekben pedig hatalmas doom riffekben lubickolhatunk, amit remek gitárszólóval öntenek nyakon. A lemez legrövidebb dala, az alig 10 perc fölé emelkedő 358 jóval sejtelmesebben kezdődik, alaposan előásva a misztikumot a repertoárból, majd modern black metal aprításként robban bele az arcunkba. Ettől függetlenül harmóniák terén tovább viszi az első dalban elindított melankóliát és sötétséget, ami gyakorlatilag az egész anyag kötőanyagaként funkcionál. A 358 inkább a második felében csillapodik le elődjéhez képest, hangulatteremtés szempontjából pedig még rátesz egy lapáttal a minőségre: a dal végén található kórusok pedig ismételten az ég felé invitálták természetes állapotukban fekvő helyzetet kedvelő szőrszálaimat. A közel 20 perces címadó, a Thier ugyanezen az útvonalon halad tovább, így esélyt sem ad az alaphelyzetbe való visszatérésre. Nem tudom elkerülni a szóismétlést vele kapcsolatban: monumentális, epikus, valóban atmoszférius remekműről van szó, aminek monotonitása épp annyira szórakoztat, mint változatosabb részei. Nem marad el tőle semmiben a negyedórás Hochpolung sem, aminek felfedezését rátok bízom, ha még nem tettétek meg.
A Thier mindent tartalmaz, ami miatt kedvelem a fekete fémet. Ősi, intenzív, kapaszkodóktól sem mentes belső utazást biztosít mindenki számára, aki időt szakít az alapos ismerkedésre. Közel 20 éves megalakulása után villantott az Amestigon, hogy utána visszahúzódjon a homályba, így érdemes kihasználni a lehetőséget. Ha nem hangzik számodra ismeretlenül a Burzum, Weakling, Summoning, The Ruins Of Beverast zenekarok neve, akkor mindenképp tegyetek próbát a Thier lemezzel is.