Az élet vékony selyemfüggönyén át az elmúlás homályos körvonalaiba burkolózott sírkertje bontakoznak ki. Aki látja a költői drámaiság és a halandóság szépségét, gyakran kitekint erre a szomorú látképre. Hangok fámájában összeálló zenei varázslattal kísérve, mely elszakít az egyszerű létezés korlátjaitól és a hétköznapok monoton pillanataitól. Könnyed, mivel még az ablak másik oldalán állunk, még van időnk alakítani tetteinket, éppen ezért kétségtelenül vonzó beleérezni a fantáziába oltott tragédiák romantikus szépségébe. Mi sem találóbb egy ilyen megéléséhez, mint egy árnyakba burkolódzó, mohás síron nyíló gyönyörű gothic-doom rózsa, ami ezen esetben igen beszédes és találó Nocturnes címet viseli. Számomra egyértelműen az idei év egyik legnagyobb várományosa az Ardua Music gondozásában május 15-én megjelenő Angellore negyedik nagylemeze. A közel húsz éves fennállással büszkélkedő avignoni gothic-doom zenekar az előző évben jelentette be, hogy haladnak az új nagylemezeinek a munkálatival. Hat év eltelt a kiválóan sikerült (két kiadást megélt) Rien ne devait mourir című alkotás óta. Tehát, már igazán megérett az idő arra, hogy a zenekar egy újabb sötét gyöngyszemmel kápráztassa el a szomorú muzsikák hódolóit.
A gótikus végzet, a folklór, a dráma és a nagy érzelmek sajátos keverékének elegyével alkotó francia együttes a hangzásának gazdag rétegeibe éppúgy beleszövi a hagyományos hangszereket (pl..: cselló, oboa, fuvola, klarinét, zongora), mint a gothic-rock műfaj hatásos elemeit. Most itt az ideje egy új fejezetnek az Angellore epikus történetében, amely lassan fejlődött és öntött formát a sötétségben. Története a Falling Birds című dallal veszi kezdetét. Ez egy fájdalmas tánc, ami erőteljes akkordokba csap át, melankolikus dallamokkal átszőve, amelyek fájdalmas, angyali tisztaságú éneket és bánattal terhelt gitárszólókat vonultat fel.
Mint egy kibontakozó mese, a zene átrepít árnyakon és szomorúságon, pompán és tragédián, megtört szíveken és áruláson át. A fokozott érzelmek és a varázslat, az elveszett lelkek zenéje ez! Nagyon hatásos felütése a lemeznek, ami talán az egyik legérzelmesebb dallamokat felvonultató szerzemény. Édesen melankolikus és szépséges gothic-doom-harmóniák klarinét, a fuvola és az oboa karjaiban teljesednek ki. A megelőző albumhoz képest komplexebbé vált a zenei összkép. Több rétegben zajlik a muzsika. A közreműködő vendégmuzsikusok jóvoltából (Ségolène Perraud – fuvola; Dirk Goossens – klarinét; Raphaël Verguin– cselló; Gunnar Ben– oboa) most több klasszikuszenei hangszer is megjelenik a felvételen. Ezek a hangszerek, finom szálakként a zene szövetébe vannak hímezve, így nem tolonganak, nem követelik maguknak a figyelmet, hanem inkább elmélyítik, részletezik a hangzást. Ami nem valósulhatott volna meg a jól sikerült stúdió munkálatok nélkül. A korongon olyan nevek dolgoztak, mint a felvételért és keverést végző Déhà (Inborn Suffering, Wolvennest, Cult Of Erinyes) és a masterelésért felelős Markus Skroch (October Falls, Sig:Ar:Tyr, The Chasm).
Nem utolsó sorban az ének is érettebb hatást mutat. Lucia édes és kellemes hangja továbbra is hozza a megszokott színvonalat, de örömmel konstatáltam, hogy a férfi ének is (amiért Rosarius – gitár ének, billentyű és Walran – ének, billentyű, zongora a felelős) stabilabb lapokon áll. Noha még mindig nem mondanám, hogy a tiszta férfi ének a banda legnagyobb erőssége, de sokkal jobban szólal meg, mint az előző lemezeken. A hörgés továbbra is sötét nyári viharként tombol. Ez maximálisan hozza a műfaj követelményeit, ami továbbá kiegészült károgósabb harsogó párjával is. Ez utóbbi szintén erősíti az eddig megismert vocal- szekciót. A Black Sun River-el folytatódik a lemez. Egy korokon átívelő szenvedéllyel, évszázadokon át égő szerelemmel átitatott szerzeménnyel. Ez volt az élősként promotált dal, ami meglehetősen merész választás volt, mivel sokkal erősebb benne a gothic-rock hatás, mint a hagyományosabb értelemben vett gótikus death-doom. Viszont nekem ez a merészség kifejezetten tetszett és a dal erősségeit nem lehet eltagadni. A dallamok közé beékelődő zongora futam meg úgy hat, mint egy kripta repedésein beáramló édes napfény. Szerintem, nagyon találó és alkotás egy molyrágta, dohos nyári éj kiváló aláfestő zenéje.
A Forsaken Fairytale meséje következik, ami kiemeli a zenekar csodálatos sokoldalúságát és változatosságát. Az ének ellentétben áll a zene csendes méltóságával, keserű tisztasággal. Szívből jövő kifejezéssel szólal meg, míg a gyönyörű fuvola és a fenséges zongora egy látszólag korlátlan hangzáspalettát egészít ki. A szomorú futam halotti lepelként omlik le a billentyűkről, ami a férfikórus elé terül és ebből bontakozik kis a súlyos orgona-gitár kettős. Lucia kellemesen tompítja a hörgés súlyosságát, szinte műfaj-követelményként aposztrofálható megoldás, de annyira tökéletes és hatásos, hogy ettől az eszköztől a stílus-hűséget illetően nem lehet letekinteni! Székesegyházi kórusok hívogatnak a magával ragadó Martyrium-ban ! „Bárhol is legyél, amikor ezt a dalt hallgatod, éjféllé válik az elmédben minden hang, hideg esőként hullik, miközben bepillantást nyersz abba, mit jelent az értelmen túl érezni és az őrületen túl szeretni” – az együttes nyilatkozása a szerzemény kapcsán jól összefoglalja a lényegét. Igazából itt is erősen megmutatkozik a gothic-rock behatás. Viszont meglepetésemre egy kis black metal-os élt is kapott a szerzemény. A stabil középtempó kidomborodik egy fekete fémes blast-beat-ben.
Kifejezettem izgalmas a zenei hatások ilyesfajta tárháza. Az Angellore-ra jellemző emlékezetes dalszerzésnek az ékes bizonyítéka ez a nóta is. Pont ezen zeneiség miatt kedveltem meg annyira ezt a bandát. A fogós dallamok és a drámai, teátrális hatás egybefonódva táncolja végig a lemezt. Nem nélkülözve a hatásos színpadiasságot, színt és a tragikus drámaiság súlyos eszközeit! Végezetül elérkezünk az album utolsó fejezetéhez, mely egy melankolikus hangvételű akusztikus felvezetéssel indít. Kimért gitárszólók fenséges táncában teljesedik ki, amit határozott akkordok és lágy fuvola kísér. Az A Dormant Stream egy klasszikusabb értelemben vett gothic-doom tétel. Nem kísérletezik, nem akar más lenni mint, ami. Gazdagon feldíszített komor pompába burkolt gyönyörű, ugyanakkor szomorúsággal teli kiváló muzsika! Hatásos billentyűtémák, a kiegészítő klasszikus hangszerek, és a női-férfi ének kettőse a dal crescendo-ján egy tiszteletteljes remekmű a műfaj oltárán. A tizenkét-perces játékidejével és lassú, gyászmenetszerű hangulatával igazán remek albumlevezető.
Alapvetően elmondható, hogy a Nocturnes a megelőző Rien ne devait mourir lemezt viszi tovább. Viszont kiegészült, továbbfejlődött és zenei eszköztára is kibővült. Ez hozott magával egyfajta tágabb spektrumú megközelítést is, ami kicsit eltávolodik a hagyományos értelemben vett gothic-death/doom irányvonaltól, ez pediglen a fajsúlyosabban alkalmazott goth-rock elemekben nyilvánul meg. Ez talán a klasszikus beállítottságú rajongók számára furcsaságként hathat, de a banda lemezein ezekkel a fogásokkal már korábban is találkozhattunk. Nekem minden esetre tetszett ez a szabadabb átkeretezése a műfajnak.
Továbbá ez ékes bizonyíték a franciák egyedi zenei felfogásának, amitől annyira sajátossá válnak. A Nocturnes elismerésre méltóan hozza mind ezt a különleges megközelítést, mind a tradicionális értelemben vett, bánatos melódiákkal átitatott gothic-doom vonalat. A kiadvány további érdekessége, hogy az igen találóra sikerült borítót a zenekar basszus-gitárosa Floren „Celin” Castellani készítette. Nekem nagyon tetszett az előző korong első kiadásához használt fotó is, de tény is való, hogy ez valahogy találóbbra sikerült. Jól reflektálja az anyag hangulatát. Összegzésképpen elmondhatom, hogy a lemez egy ilyen hosszúra nyúlt szünet nyomán felgyülemlett elvárásokat maradéktalanul kielégítette, ami nem könnyű feladat! Nagyon hangulatos és romantikus hangvételű produkció, ami egy ragyogó gyertyaláng a minket körülvevő sötét és homályos, reményvesztett sírboltban.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
