Apocalypse Command
Damnation Scythes of Invincible Abomination
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Sok-sok évvel ezelőtt akadtam bele böngészés közben az amerikai Apocalypse Command Damnation Scythes Of Invincilble Abomination című kedves dalcsokrába, amiről már most leírom, hogy még véletlenül sem nevezném klasszikusnak, vagy akár kult anyagnak. Akkor mégis mit keres itt az egylemezes sorozatban, ahol azért illik elfeledett kincsekkel dobálózni? Ez egy igazán jó kérdés, mert lehet, hogy ez a kiadvány csak nekem jelent egyfajta értéket. Nem sokkal a megjelenése után futottam össze vele és akkoriban még jóval szerényebb mértékben faltam a hasonló zenéket, mint amit az Apocalypse Command szolgáltat. Mára már tipikusnak mondható black/death egyvelegről van szó, amit teljesen más ízzel játszik Gene Palubicki (Demonized, Hexorcist, Malefic Throne, Perdition Temple, Angelcorpse), mint ahogy azt az európaiak megszokhatták.
Míg a mi kontinensünkön az északi szellemiség a mérvadó már a 90-es évek óta fagyos lehellettével, addig a tengeren túlon csupán az eszméket, témákat tartják követendő példának, maguk a lemezek sokkal szárazabbak, szikárabbak. Mindez gyakran tűnik számunkra unalmasnak és egysíkúnak, pedig ha jól keveri a kártyákat egy zenekar vagy előadó, akkor ezt a hangulatot is előnyére tudja fordítani az anyagnak. Kedvenc doom metal lemezeimnél talán még egyértelműbb ez a különbség, amit akkor lehet igazán megérteni, ha valaki elfogyaszt egy minőségi marylandi albumot, majd leöblíti egy angol doom koronggal. Mindkettőre ráaggathatjuk a tradicionális doom jelzőt, de amit hallunk, az hangulatában, érzésvilágában ég és föld. Ezt éreztem az Apocalypse Command tekintetében is, ami inkább death metal, mint black, de az album egészen megterhelő 43 perce felett végig ott lebeg a fekete dögvész.
Már az album kezdete felveti a kérdést, hogy valóban szükség van-e arra, hogy egy black/death metal lemez ennyire gyorsan pörögjön, hogy minden dal egy-egy hatalmas robbanással érjen véget, miközben az ének, a dobok és a gitárok egyetlen kémiai reakcióként olvadnak össze? Azok, akik szeretik az efféle intenzív és kíméletlen ritmusokat, és nem riadnak vissza a kaotikus riffektől, talán az Apocalypse Command kiadványán egy nagyon is megbízható terepre tévednek. A death metal legdurvább elemeit keverve a Damnation Scythes Of Invincible Abomination nem kegyelmez senkinek és semminek, ha pusztításról van szó. Ugyanakkor ebből fakadnak az anyag gyengeségei is, amelyek felett a kiadvány kedvelőjeként sem hunyhatok szemet. Első körben érezhető, hogy egy nem túl combos egyszemélyes lemezről beszélünk, aminek leginkább a hangzás a megmondója. Nem recsegésre és ropogásra, amatőr megoldásokra kell számítani, csupán egysíkú hangokra. Ugyanonnan szólnak a riffek, szólók, dobok, a világvége épp ezért nem is képes túl nagy teret betölteni. Persze akadnak régebbi, hasonlóan megszólaló albumok, melyeket akár klasszikusnak is tarthatunk, de nem szabad elfelejteni, hogy a jelen tárgyalt kiadvány bizony 2011-ben született egy sok éven át dédelgetett projekt eredményeként. Ez a hangzás tehet arról is, hogy a zúzdák és témák fokozatosan masszává tompulnak a fejünkben.
Biztosan ti is tapasztaltatok már hasonló jelenséget: ha egy dal néhány percét kiemelnénk, önmagában vizsgálnánk, majd leszakítaná a fejünket, azonban beillesztve egy teljesen egyenértékű közegbe elveszíti az ereje jelentős részét. Gene szerencsére mindent elkövet a változatosság eléréséért őszintén agresszív és dühös hörgéseivel, démoni morgásaival, de a megzabolázhatatlanná vált gyorsvonattá váló korong megítélésén ez biztosan nem fog változtatni. Ha még nem telítődtél a black/death metal muzsikákkal és a csupasz gyűlölet sincs ellenedre, akkor érdemes felszállni erre a száguldó gőzösre, aminek úticélja egyértelműen a túlvilág, annak is a legforróbb része…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
