Az AXTY brazil metalszcénában az utóbbi években elképesztő energiákat szabadít rá a világra, amit művelnek a legújabb, The Pain Made Me Who I Am című albumukon az még ezen a ligán belül is műfajformáló berobbanás. A srácok a Spotify-on már belehúztak egy több mint 7 milliós stream-sorozatba a selfish és a fragile kislemezekkel, túl vannak egy Észak-amerikai Born of Osiris turnén, és nyakukon a Lacuna Coil-lal közös koncertezés. A Napalm Records pedig nem véletlenül csapott le rájuk. Az album nem finomkodik: az első pillanattól kezdve fejlődés, a nehézségek és a belső fájdalom feldolgozása áll a középpontban, amit a zenekar a legmélyebb, legrugalmasabb műfaji ötvözettel tett elénk.
Fókuszban a tétel: selfish (A harag és az önzés anatómiája)
A lemez egyik legnagyobb húzóereje kétségkívül a selfish című kislemez. A dal nem csupán egy szimpla metalhitel, hanem a zenekar vizuális és zenei identitásának sűrítménye. A dal a toxikus emberi kapcsolatok, az arrogancia és az önzés mélyére ás („You dug your own grave / You’re just an arrogant…”). A kiábrándultság és a megalkuvás nélküli szembenézés kíméletlen őszinteséggel tör fel a dalszövegből. A dal tökéletes dinamikai ívet ír le.
A nyitó elektronikus, sötét tónusok után kíméletlen riffek és poliritmikus groove-ok csapnak le. Felipe vokális tartománya itt éri el az egyik tetőpontját: a csontig hatoló morgások és a szinte hisztérikus sikolyok zökkenőmentesen váltanak át a fülbemászó, himnikus énektémákba. Ez az a dal, ami élőben garantáltan lebontja a színpad előtti teret. A pusztító breakdown-ok és a modernebb synthwave/nu-metal áthallások olyan egyensúlyt teremtenek, amitől a dal azonnal betapad a hallgató fejébe. Az album már a pain made me című intróval egy földrengető pofonnal nyit. A lehangolt, brutálisan sűrű gitárok és a hip-hop sample-ök találkozása azonnal kijelöli az album futurisztikus csapásirányát. Az ezt követő who I am már a zenekar igazi védjegye: zökkenőmentesen mossa össze a poliritmikus deathcore zúzást a fülbemászó, szárnyaló metalcore dallamokkal.
A technikai és agresszív vonalat az all I love viszi a csúcsra. A szabálytalan gitárakrobatika (Jonathas Peschiera Xavier) és a hipnotikus dobtémák (Gabriel Vacari Marques) olyan ritmikai alapot adnak, amin Felipe Mendes Hervoso Martins frontember valami emberfeletti vokális teljesítményt nyújt. A futurisztikus elemek kedvelőinek a nothing but pain hozza el a katarzist, míg a lemezt záró end this mesteri módon szövi be a nu-metal és az alternatív metal ízeit az amúgy kíméletlenül súlyos összképbe.
Személyes kedvenc: everything is beautiful (A megalkuvás nélküli zúzda)
Ha egyetlen tételt kéne kiemelni az albumról, ami nem hagy időt a levegővételre, akkor az kétségkívül az everything is beautiful. A címe ellenére itt szó sincs finomkodásról: ez a dal a lemez legnyersebb, legkeményebb arca. Kegyetlen riffek és tempó, a dal már az első másodpercekben elszabadítja a poklot. A gitárok olyan brutális súllyal és precizitással szólnak, ami a legigényesebb deathcore és groove metal rajongókat is azonnal kényelmesen berezonáltatja. Pusztító lendület, nincsenek túlgondolt, felesleges sallangok – a szám végig hihetetlen energiával „húz” és zúz előre. A ritmusszekció olyan falbontó alapot biztosít, ami élőben garantáltan a legnagyobb moshpit-eket generálja majd. A gyilkos tempó és az agresszív vokálok játéka tökéletes arányérzékkel van adagolva. Ez a dal a The Pain Made Me Who I Am album igazi energiabombája és a korong egyik legegyértelműbb csúcspontja.
A 12 tételes The Pain Made Me Who I Am nem csupán egy jól összerakott deathcore/metalcore lemez. Ez egy vízió. Az AXTY a selfish-hez hasonló tételekkel bebizonyította, hogy a fájdalmat és a negatív tapasztalatokat képes a legmagasabb szintű zenei üzemanyaggá alakítani. Ha a modern metál jövőjét keresed 2026-ban, az AXTY albumánál nem nagyon kell tovább menned.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
