Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Bármennyire szeretnénk kötődést találni az olasz zenekar és a „magyar tenger” között, erre nagyon kevés esélyünk van. Esetleg, ha a Piranha 3D című groteszk, fekete humorral teletűzdelt mozi a mi vizeinkben vált volna valósággá és a Balaton felszínén mázsaszám úszkálnának a darabokra cincált, piercinggel teleaggatott szilikon mellek és letépett pöcsök, akkor lenne legalább hangulatában közös tényezője a Balatonizernek kis hazánkkal. Az olasz színtér ugyanis, ami sokszor a dallamos melankólia, a szimfonikus grandiózusság és a földalatti okkult tanok révén kerül előtérbe, ha metalról van szó, Palermoban néhány békakuruttyolással az ezredforduló előtt egy grindcore zenekart termelt ki magából ezzel a névvel. Igazán érdekes történet lehet a szicíliai trió megalakulása, amiről persze semmilyen információt nem találtam, mert az utóéletük alapján nem feltétlenül ugyanazt a zenei irányzatot részesítik előnyben. Fiatalság, bolondság, mondhatjuk minden esetre, mivel Rodan Di Maria basszer a doom metalban találta meg a jövőjét (feltűnt például a pár éve általam is górcső alá vett Gothic Stone lemezen), míg Mario Musumenci, aki a torokban bugyborékoló vérömlenyen keresztül biztosított megfelelő hörgést a Balatonizernek, nem ment tovább a valamivel régi vágásúbb death metalnál (Becerus). A legérdekesebb azonban Marco Failla az egész brigádban, aki a gitárokért és a programozott dobokért felelt: mivel ő első sorban képregényrajzolóként tevékenykedik a mai napig. Természetesen neki köszönhető a banda egyetlen, 2004-ben megjelent Occlused In Ottusity című lemezének borítóképe is, de számtalan, akkoriban „haver” csapatnak segédkezett a külsőségek rendbetételében. A Balatonizerről azt is érdemes tudni, hogy hivatalosan sosem oszlatták fel, a mai napig elő-előfordulhatnak meglepetésként egy földalatti grind buliban, ilyen-olyan felállással, élő dobossal. Ez utóbbiből sokat elfogyasztottak… Az előadás tárgya azonban mindig az a műfaji körökben szinte már bántóan hosszúra nyúló 25 perces dalcsokor, amit egyetlen albumukra írtak.
Ennek legfőbb oka, hogy a rövid dalok a mai napig megfelelnek a grind alapvető követelményeinek. Előjáték nélkül tolnak rövid kanóccal ellátott rakétát a trágyaszórónkba, ha akarjuk, ha nem, a robbanás végeredményében pedig csillogó szemekkel és elégedett mosollyal rajzoljanak angyalkát, ahogy a hóba szokás. Bemutatják a bűnös, gátlástalan és állati ösztönöktől vezérelt embert a teljes valójában olyan intenzitással, hogy azt egy „normális” hallgató már beteges karikatúrának láthatja. Gyakran eszembe szokott jutni Bret Easton Ellis Amerikai psycho című könyve (amit a zseniális Christian Bale ellenére továbbra is megfilmesíthetetlennek tartok) a hasonló anyagok láttán/hallatán, mivel ugyanúgy görbe tükörként működik. Magunk is elmosolyodhatunk az Occlused In Ottusity néhány humoros bejátszásán, utalásán, de azért leellenőrizzük egy gyors körülpillantással, hogy látta-e valaki a reakciónkat.
A 2004-es lemez dalait persze nem a véletlen ihlette, sőt, hosszú időn át formálódtak. Az 1999-ben megjelent próbafelvételek ötletei éppúgy fellelhetők benne, mint a 2002-ben ugyanezen címmel kiadott második demójukon. A nagylemez több évnyi munka összegzése egy szép csokorba fogva, amit nemes egyszerűséggel dugnak le a torkunkon. A horrorfilmre emlékeztető, nevető hangokat felvonultató felvezető után 31 „szerzemény” borzolja az idegeinket, de nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ezekből jó néhány rövid átvezető, narráció vagy a zenekartól, vagy filmekből, hírekből. A Pár dollárral többért című westernklasszikus bejátszásáért külön köszönet, számomra a trilógia egyik legerősebb pillanata volt az órás jelenet a film végi nagy leszámolásnál… Ez a tömegkultúrára való reakció nem újdonság a műfajban, a zene viszont már sokkal frissebbnek hatott a maga idejében. Az Occlused In Ottusity ugyanis az elsőre ijesztőnek ható programozott dobok ellenére nagyon vastagon és komplexen szólal meg. Kifejezetten fogós riffekkel, zömmögő mélyekkel állunk szemben, aminek a brutal death metalhoz legközelebb álló állati hörgések nagyon jól állnak. A bejátszások olyan örömöt okoznak nekünk, mintha egy dögkútból csak a fulladás határán dughatnánk ki a fejünket friss levegőért.
A lemez borítóján megjelenik, hogy a „zenekar nem használ dalszövegeket”, de ez is afféle humor akar lenni, mert a regneteg gurgulázás közben azért szó esik a mentális leépülésről, a teljes elfajzásról és a műfaj kedvenc társadalomkritikája is előkerül. Ha szövegeket nem is tüntetnek fel, került a helyére a bootlegben egy kissebb képregény a banda kalandjairól…
A csapat tehát koncerteket ad, néha egészen komoly fesztiválokon is megmutatja magát, de nem nagyon akar elkészülni a folytatással és ez nem is biztos, hogy baj ennyi idő után. Megjelenésükkor friss vért pumpáltak a grind keringőrendszerébe, a mai generáció azonban már kétlem, hogy izgalmasnak találná őket. Ettül függetlenül egy remek albumot hagytak maguk után, amit a műfaj szerelmeseinek szemrebbenés (pupillatágítás, csarnokvízcsapolás, szaruhártyaszaggatás és íriszplasztika) nélkül tudok ajánlani.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
