Meglehetősen depresszív és baljós borítóval rendelkezik az olasz Black Raptus zenekar tavalyi bemutatkozó anyaga, amiből sok jót semmiképp sem néznénk ki a csapatból. Itt a jóság és tisztaság eszményére gondolok természtetesen, mivel a Cold Cases mindezen erények ellenpólusaként kíván megjelenni ebben a tétova dimenzióban, melyre folyamatosan veszélyt jelentenek az idegen entitások, mint például a démonok. Mindezt a csapat persze nem bánná, hiszen ők már rég szövetséget kötöttek az ördöggel, így nem számít nekik különösebben, hogy kinek a lelkét sikerül a keselyű elé vetniük. Hitük szerint felesleges is az ellenállás, hiszen minden egyes erőszakos bűntett, gyilkosság, emberrablás és erőszak mögött maga a hazugságok és ármánykodás ura húzódik meg a háttérben. Megoldatlan halálesetek, elhallgattatott szemtanúk és alapvető belső késztetés a rosszra, ezt mind az ördög kelti. Sokan képzelik el úgy az ördögöt, hogy a pokol mélyében kevergeti a kondérját az arra érdemes személyeknek, de a valóság az, hogy egy végig itt volt velünk, a kezdetek óta és szemtanúja, okozója lesz az elkerülhetetlen bukásnak is.
Persze csak az tegye gyorsan a homlokára a kezét, mérje pulzusát, aki még nem talált összefüggést az olasz extrém metal, valamint annak sajátos okkultizmusa környékén. Nekem viszont pont azért tetszett a Black Raptus, mert kevésbé olasz! Nincsenek az arcunkba nyomva a gótikus billentyűk és rengeteg elpuffogtatott pátosz. Áldozatukat a hideg földre teperik le, hogy aztán egy legalább annyira ősi, mint rozsdás késsel végezzenek vele. A lombardiai négyes, akik egyébként 2018-ban kezdték meg világperzselő útjukat most már igazi nagylemes bandának számítanak. Szövegeik nagyon egyszerűek, különböző bűncselekményekre utalnak velük (némelyiket valós események ihlették, de a járvány okozta bezártság és frusztráció is kap némi szerepet).
A csapat ugyan old school black metalként hirdeti magát, azért a hangzást nem mondanám különösen ridegnek, karcosnak, inkább egyszerűsége, letisztultsága és nyersessége az, ami dominál. Ez ugyanakkor nem kedvez minden zenei megoldásnak a lemezen: a gyorsabb részek nagyon tudnak hasítani, amikor melodikusabb, misztikusabb vizekre próbálnak evezni, akkor kevésbé működőképes a dolog. Pedig lett volna lehetősége a zenekarnak némi csiszolgatásra, hiszen három dalát már korábban is elérhető volt bemutatkozó demójukon. A kőkemény károgásért felelős Draugr és alapító társa (Hvrvs) már ebben az időszakban megtalálta magának Lifedestroyert a mélyek pengetésére.
Ha nem akarod a dolgokakt túlmagyarázni és elég neked egy szimpla múltidéző lemez igencsak kopottas, de azért még lélekhez szóló muzsikával, akkor tudom ajánlani meghallgatásra ezt a korongot. A blast beat, középtempó arány kifejezetten pihentető, időnként pedig doomos témákig is belassulunk. Ez ismét csak a megerősítést váltotta ki részemről, mivel igencsak jól teljesítettek ezek a dalok egymás után. Más elrendezésben talán még veszítettek is volna a hangulatukból. Itt van mindjárt a kezdő, csikorgó hangokkal félelmetessé váló Impure a maga ősi hullámhásával, monotóniájával, amit a Highway Of Tears visz tovább. Ezek után rágta ki az egér a zsákot és kezdett el cammogni az A Beautiful Grave című dalra.
A gonosz megidézéséhez sem feltétlenül az arcunkba mászó témákat használnak, inkább jellemzi az anyagot egy vastag melankólia lepel, melyet az időnként dallamokat is magukba olvasztó gitárjáték húz rá a dalcsokorra. A lényeg a lényeg: szerény, de mégis hatásos black metalt kapunk az olaszoktól, amit érdemes megismerni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Jó kis anyag, szinte már nyugis black metál. Az írógép hangzású lábdobon azért egy kicsit megakadt a fülem.