Azt hihetnénk, hogy két műfaj házasítása forradalmi dolognak számít még manapság is, miközben ez a hozzáállás az új utakat keresők esetében szinte már bevált, ódivató módszernek tekinthető. De arra is volt már példa a rock, metal történelemben, hogy egy adott vonal vált elemeire és kezdett el önálló irányba terjeszkedni. Ilyennek tartom a 80-as évek első felében megjelent valóban formabontó csapatokat, melyek rokonságot mutattak fel a thrash metallal, heavy metallal és magukban hordozták a fekete fém gyökereit is. Gyakran hangzik el ezekkel a csapatokkal kapcsolatban, hogy ők voltak a black metal első hulláma, pedig épp olyan arányban tartalmaztak speed, doom, vagy épp power metalos elemeket is. Ettől függetlenül a mai undergroundra gyakorolt hatásuk megkérdőjelezhetetlen. Úgy néz ki, hogy ez a Venom, Sodom, Bathory, Celtic Frost, Death SS, Mercyful Fate, Hellhammer és még (jó)néhány előadó által uralt szűk, de annál jelentősebb réteg próbál újra a felszínre törni az elmúlt egy-két év tapasztalata alapján. Elég csak olyan előadók anyagára gondolnunk, mint a Mortal Scepter, Evilcult, Goat Rider, Hellripper, Wraith, Bewitcher. Ezt a vonalat hivatott folytatni a német Blackevil második lemezével. Ha már németföld, akkor mindenképp érdemes megemlíteni a Desaster zenekart is, hiszen ha valakinek hiányzik a pár éve hallgató legenda, akkor itt nagyon jól csillapíthatja az étvágyát.
Persze azért jóval egyszerűbb egy megkezdett ösvényen haladni, mint bozótvágóval utat törni ismeretlen terepen, de ettől függetlenül is nagyon hitelesre, ami pedig még fontosabb, meglepően frissre és élettel telire sikerült a zenekar második nagylemeze. Ennek oka igen egyszerű: a trióban működő csapat zenészei teljes mértékben uralják saját hangszereiket és mindezt tudatosan, profi módon szerkesztették egységbe. Abyss basszusjátéka tökéletesen hallható és megfelelően játékos, akárcsak gyűlőletet ontó ordítása, károgása. Deathinfektor valódi gitárhőssé képes kinőni magát, amikor az egyszerű, agresszív témákból pillanatok alatt epikus riffözönt szór a nyakunkba, vagy valami irgalmatlan bólógatásra, léggitározásra alkalmas szólót. Pathos ugyan nem virtuózkodik a dobok mögött túlzottan, de ennél többet talán felesleges is lett volna belepakolni a végeredménybe, mert az ő játéka adja a megbízható feszességet.
A puritánságot sugárzó zenekari logó, egyszerű dalcímek és nem túl egyedi, de mutatós borító alatt bőven több mindent találhatunk annál, amit elsőre gondolnánk. Tisztában van önmagával és gyökereivel, amikre például a Black Fire Tornado során is reflektál.
A közel háromnegyed órás dalcsokorban nagyon okos arányban keveredik a jó öreg thrash gyalu, az erőteljes középtempók is, de ugyanígy egyensúlyban vannak a már emlegetett primitívebb erődemonstrációk és a komplikáltabb képletek. Technikásnak persze nem nevezhetjük a végeredményt, de szégyenkezni sincs okuk a németeknek.
Ha egy pokol tüzével fűtött katlanban fortyogó anyagra vágysz, mindenképp tegyél egy próbát a Blackevillel!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Teljesen meglepett a szinte gyermei naivitással felfirkantott logo (ld. Hallows Eve), és aztán ez a dallamos Sodom-hangzás. Olyan, mintha egy vizimalom kereke feket eiszamos olajat emelne fel a ’80-as évekből. Teli találat a cikk, jó volt a linkelt dalokat hallgatni.