Mindig jó egy régi ismerőssel összefutni, akivel kapcsolatban az embernek pozitív melékei vannak. Ilyen számomra zenekarok tekintetében a német fekete fém zászlaját lengető Chaos Invocation is, hiszen az ősidőkben, valamikor 2013-ban még fizikai példányt is küldtek második nagylemezükből, a Black Mirror Hoursból. A mai napig imádom és gyűlölöm a cuccot: az imádat a kiadvány minőségének köszönhető, a gyűlölet pedig az ócska papírtoknak szól, amiben érkezett. Borítóképet sem kaptam, csak a CD-t, amit azóta is egyik tokból pakolok a másikba. Ez persze részletkérdés… Az azóta érkezett lemezek már digitális formában jöttek, mint a 2018-as Reaping Season, Bloodshed Beyod, vagy a legutóbbi Devil, Stone & Man. Mivel mindegyik kiadvány magasra tette a lécet, ezért azonnal rávetettem magam a november 8-án érkező friss dalcsokorra, gondolván, hogy a német minőség ezúttal sem fog csalódást okozni.
Az évek alatt stabilizálódott felállás és a bőséges idő a két lemez között további bizakodásra adott okot, akárcsak a lemezt nyitó címadó tétel. A Wherever We Roam egy szerény akusztikus álmélkodással nyit, hogy aztán pillanatokon belül elárasszon minket a 90-es évek fagyosságának minden szintjével. Az Ideal Sodom esetében aztán beindul a kegyetlen, okkultizmussal átitatott darálás, azonban már itt éreztem, hogy a nagy összeborulás köztem és a lemez között bizony el fog maradni. Nincs gondom a monotonitással, ha az kellő hangulatot tud sugározni, a Chaos Invocation esetében ez azonban most részemről elmaradt. Az egysíkú károgás, a vastagon megszólaló gitárok egyszerűen lefárasztottak és más nem maradt, csak a remény, hogy azért abból a fajta „slágerességből” is kapok a további tételek során, ami igazán jól szokott működni a németeknél. A tétel második felében szerencsére apad a sebességmánia, így akadnak kellemes momentumok.
A tracklist-re pillantás és az időkeretek feltérképezése is tartotta bennem a lelket, mivel a zenekar általában a hosszabb szerzeményekben szokott igazán kitárulkozni. Sajnos a Golden Gates And Terrene Light még nem ebbe az irányba mutatott, egy az egyben folytatta az elődje megkezdett útvonalát. Ha a két dal össze lenne vágva, nem találnám meg a határaikat. Az első monstrum a Bridges Aflame címet viseli és végre kezd működni a dolog. Okosan építkezik a dal, bár sebességből itt sincs hiány. Az együtt üvölthető részek, a tempóváltások és a háttérben sumákoló billentyűhangok azért bőven érdekessé, vagy inkább szórakoztatóvá teszik. Rácáfolva a rövidebb tételek iránti rossz tapasztalatokra, kifejezetten erős lett a 4 perc alatti No Throne Withstands, amiben végre vokál terén is kapunk változatosabb acsarkodásokat.
Az elsők között meghallgathatóvá tett This Word Wants Us Dead ismét a komótos építkezésre fekteti a hangsúlyt, ennek köszönhetően pedig a lemez legfogósabb darabja lett. A banda jól szokta kezelni a tiszta ének, a kórusok, kántálások bevetését a kiadványain, erre itt találunk először példát, még ha a korábbi sötét hangulatot annyira nem is tudja megismételni. Érdekeség, hogy a videós verziót néhány perccel megrövidítették. A valódi Chaos Invocation számomra az Only In Darkness majd 8 perces szerzeményében mutatkozik meg, gyakorlatilag az utolsó előtti tételben. A fogósabb gitárok itt át tudják magukat rágni a nehéz és nyomasztó hangzáson, valamint egy feszesebb szóló is megjelenik, ami sokat dob az összképen. A kiadványt az Engravings Of The Quivering Pedestal zárja, ahol végre a monotónia ereje is megvillantja véres fogsorát.
Nagyon nehezen tértem napirendre az új Chaos Invocation kapcsán. Nem azért, mert ez egy rossz lemez lenne, hanem mert valahogy mást kaptam, mint amit vártam. Elmaradtak a hidegrázós pillanatok, a régi sulis black metalra felhúzott komplexebb dalszerkezetek. A legnagyobb gond annak az egyensúlynak az elvesztése, ami az agresszív és dallamosabb részek váltakozásából adódóan emelte fel a bandát abba a ligába, amit én „már most várom a folytatását” csapatnak neveznék. Minden jellegzetesség itt van, a zenekar tovább jár a megkezdett úton, de maguk a szerzemények most kevésbé lettek ütősek. Ettől függetlenül érdemes próbát tenni a Wherever We Roam kiadvánnyal, mert megeshet, hogy én emeltem fel magamban az elvárásokat. Az album korrekt, de sajnos nem kiemelkedő.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
