A lehető legmélyebb csend telepszik rá a tó vízére, mely felett már gyülekeznek az éltető eső felhői, de a szél még csak apró fodrok formájában mutatja magát. Nem ugrálnak halak, nem énekelnek a madarak, de legfőképp emberi hang nem hallatszik itt már ki tudja, milyen rég óta. Valaki mégis van itt, aki szemtanúja ennek a történésmentes állapotnak, valaki, aki zajt amúgy sem tudna kelteni, hiszen már régen meghalt…de a szelleme örökre a víz fogja maradt.
Ez jutott eszembe a kaliforniai Chrome Ghost második nagylemezének borítója láttán, amely már önmagában felkeltette az érdeklődésemet. Korábban nem találkoztam a zenekarral, de az egyszeriben gyönyörű és lehangoló alkotás, valamint a csapat stílusmeghatározásra gyors ismerkedésre ösztönzött. A melodikus-melankolikus post/doom metal a triótól származik és jelen esetben teljes mértékben egyet kell értenem velük, mivel zenéjük a hosszadalmas nevű kategória minden elemének eleget tesz. A melódiák uralják a 40 perc környékén mozgó, összesen 4 dalos album nagy részét, melyekből süt a depresszív hangulat és melankólia. Akad néhány post metalos maszatolás és érzelemhullám, ugyanakkor a riffek terén előkerül a jó öreg doom metal, valamint a sludge is. Mindezt az amerikaiak igazán ízesen gyúrják össze egy egységes egésszé, amihez nem is igazán tudnék mást hasonlítani. Néhol beugrott a Yob neve, amit személy szerint sosem tudtam elég közel engedni magamhoz (a Mastodon és a My Dying Bride mellett ők a harmadik csapat, akiket elvben imádnom kellene, de valahogy mégsem…), ellenben a Chrome Ghost percek alatt meggyőzött róla, hogy még most is érdemes 2019 kiadványai közt kutakodnom, mert közel sem maximalizáltam a fantasztikus kiadványok számát…
Jake Kilgore kiváló énekkel és jó gitártémákkal veszi ki a részét a produkcióból, zenésztársai bőven engedik érvényesülni, amikor csak a hangjára és a mikrofonra van szükség. Többnyire érzelmektől fűtve, tisztán énekel, de a hörgést sem veti meg az anyagon. Joe Cooper nem játszik túl kalandozó módon a basszusgitáron, az ő feladata ténylegesen az erő és mélység megadása, amit nem mulaszt el egy pillanatra sem. Jake Hurst a dobokért felelős, de ő gondozza a zenében felbukkanó waterphone nevű különleges hangszert is.
A remek dalokhoz nemcsak jó zenészek, de jó hangzásra is szükség van, a Chrome Ghost érezhetően költséghatékony kivitelezése szerencsére ebben is csak a segítségükre volt. Nincsenek túlzottan előre, vagy háttérbe szorított hangok, minden gördülékenyen, arányosan szól, legyen szó egy érzelmesebb akusztikus betétről, vagy egy súlyosabb témáról, amiből azért akad jócskán az anyagon. Sajnos azonban mégis úgy érzem, hogy egy alaposabb keverés, nevesebb producer még ezen felül is tudott volna teljesíteni ilyen dalokkal.
A kísérteties mélabú olyan intenzíven van jelen az anyagon, hogy abból a 39 perc is bőségesen elegendő. A dalok teljes képet nyújtanak, egyik sem igényelne hosszabb, vagy rövidebb játékidőt. Gyakran futok bele már egy ideje olyan lemezekbe, ahol akár néhány perc különbség is számítana, de a The Divide Bell tökéletesen lőtte be, hogy mennyit bír el a jó ízlésű hallgató. Az anyag egyelőre csak digitálisan szerezhető be, valamint kazetta formájában a Transylvanian Tapes jóvoltából. Természetesen meghallgatható teljes egészében a zenekar bandcamp oldalán is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.